2. oldal / 14

„Jó szerencsét!” felirat állítása a Miskolci Egyetemen

A „Jó szerencsét!” felirat története még ott kezdődött, mikor valétaelnök koromban az akkori HÖK elnökkel (Pálfalusi Viktor a. Papó) kitaláltuk, hogy kellene valami hasonló alkotás az egyetemi parkba, mint ami a városok terein szokott lenni, fényképezkedési pontként. Kapóra is jött a köszöntés közelgő születésnapja, el is terveztünk mindent. Felvettük a kapcsolatot az illetékesekkel (dékán, dékánhelyettes, rektor, üzemeltetés), utána viszont nem mentek valami gyorsan a dolgok. Ez betudható a bürokráciának, de legfőképpen a fiatal diákéletből fakadó lustaságnak. Természetesen komolyan vettük a dolgot, mivel fejben már elköltöttünk egy jó adag forintot a projektre, viszont ezt fizikálisan is meg kellett valahogy valósítani, így támogatók után néztünk.

Látványterv 1:87-ben

A betűk testét adó 2 és 3 mm vastag acéllemezt és a zártszelvényeket az ISD Dunaferr Zrt. és a ThyssenKrupp Ferroglobus Zrt. biztosította részünkre. A betűk kivágását valamint összeállítását a Trend Laser Kft. végezte el, baráti áron.
A Pillér-N Kft. szállította el az egyetemre a kész betűket, amiket a Karunk Tüzeléstani és Hőenergia Intézeti Tanszék műhelycsarnokában tároltunk. Itt is történt a lefestésük a két kis kezünkkel, meg persze diáktársi segítséggel.
Festékeket Dr. Grega Oszkár Tanár úr biztosított.

Festér alatt

A rohamléptekkel történő festés után a betűk a tél hátralévő részét, valamint a tavaszt kint töltötték az egyik fedett tároló helyiségben, ahol legalább meg tudták csodálni az emberek, és el is hitték, hogy nem csak a levegőbe beszélünk. 😀

Két három hetet teljes pompájában még a dékáni folyosón is bent töltött a felirat, ahonnan egy rendezvény miatt sajnos újra ki kellett hozni őket.

A 2019-es nyár folyamán (amikor már bőven túl voltunk a kitűzött áprilisi átadón és jubileumon) került sor a felirat végleges helyének kitűzése. Mi először, Dékáni egyetértéssel a Kaplan-turbina mögötti füves területen szerettük volna felállítani az alkotást, viszont ott a közeljövőben nagyszabású építkezések lesznek, így útban lett volna a mű. Ekkor javasolta az üzemeltetési igazgató, hogy tegyük a műhelycsarnok előtti rézsű egyik lépcsőjére, ott biztosan jó helyen lesz. És igaza lett!

A nyár vége felé került kiásásra a 15 méter hosszú alap, aminek a bebetonozása után még bőven hagytunk időt a kötésre. Egyrészt a fent már egyszer részletezett okok miatt, másrész még nem volt pontosan kitalálva a rögzítés módja.

Ezen túljutva, a feszítődübeles megoldást szavaztuk meg, amihez a szükséges 114 darab betonfuratot az Öntészeti Intézet Tudományos Segédmunkatársa, Kéri Zoltán a. Bárkit megfűtök készítette el.


Ezek után már felgyorsultak a dolgok, mivel a rákövetkező hétvégét a betűk felállítására szántuk, amivel egy szombati napot el is időztünk. Diáktársaink segítségével a tárolóhelytől elbékáztuk a feliratokat, lecsavaroztuk a szállító raklapukról, majd egyesével, kézi erővel be lettek emelve a helyükre, és le lettek húzatva anyacsavarokkal. Természetesen akadtak komplikációk a folyamat közben, de mindent megoldottunk, és stabilan áll a felirat azóta is! 😉

Már az előkészületek közben kitaláltuk, hogy a támogatókat fel szeretnénk tüntetni egy emlékplaketten, amit a felirat mellett lenne felállítva. Ezt rozsdamentes acélból a ZipTech Kft. készítette el, majd nemrég (2020 áprilisában) Viktor lebetonozta a helyére.

Támogatók

Jól látható a leírtakból, hogy egy bő kétéves periódust ölelt fel az egész folyamat, de még nincs vége, mivel a tavasszal szerettük volna a fejét felütő rozsdát eltávolítani, valamint átfesteni még egyszer az egész feliratot. Viszont ezeket sajnos a kialakult járványhelyzet miatt már nem tudtuk megtenni, de majd idővel ez is megoldódik.

Amint az alkalom engedni fogja, szeretnénk tartani egy átadó ünnepséget is, ahol hivatalosan is átadhatjuk a művet, és levethetnénk a vállunkról a terheket. Természetesen a felirat állagmegóvása a Műszaki Anyagtudományi Kar hallgatóira marad, legalább öt évente át kellene kenni a betűket, hogy mindig teljes pompájában tudja fogadni a megcsodáló embereket.

Reméljük, hogy az egyetemre látogatóknak, valamint a diplomaosztók és egyéb egyetemi rendezvények után, remek fotótémát sikerült létrehoznunk. 

Ezúton is szeretnénk megköszönni minden segítőtársunk segítségét, minden ötletet és bíztatást, amelyet a projekt során kaptunk!

Jó Szerencsét!

Balogh Tamás a. Vasutas és Pálfalusi Viktor a. Papó

  1. április 29.

Olvastad már ezeket a cikkeinket?

A diákhagyományokról (suum cuique)

Ki is valójában Tóbiás?

Jelképünk nem pickhammer juppajdé, juppajda!

 

Ki is valójában Tóbiás?

Tóbiás, a garabonciás


Elbeszélés
Írta: Kosáryné  Réz Lola

Persze, hiszen még Tóbiásról sem meséltem. Réges-régen, mikor jó világ volt mindenütt, talán még rosszabb volt szegénynek lenni, mint mostanában. Találtam a régi családi írások között egy levelet, ami így hangzott:

Tekintetes jó uram! Azon alázatos kéréssel bátorkodom jelentkezni, miszerint kegyeskednék nekem félfrtot, azaz ötven krajcárt kölcsönképpen adni, mivelhogy a cipőmet nem tudom hazahozatni a cipésztől és különben is nagyon meg vagyok szorulva. Biztosítom tekintetes jó Uramat, hogy szívességét el nem felejteni és a fenti összeget 1. Mártii, azaz jövő hó 1-én pontosan visszatéríteni fogom.
A levél hátulján ott volt a nyugta is: 50, azaz: ötven krajcárt a mai napom kölcsönképpen felvettem.

Forgattam a négyréthajtott vékony papirost. Szegény fiú! Vajon igazán a cipőjére kellett-e az ötven krajcár és visszafizette-e Félix bácsinak? S amint forgattam, a belső lapon, más írással, vékony, női betűkkel ezt találtam írva:
— Persze, könnyű Tóbiásnak. Ö garabonciás, ő a cipőjét sohasem …
Itt le volt szakítva a papiros.
Mit nem tett Tóbiás a cipőjével, ki volt Tóbiás és miért gondolták garabonciásnak szegényt?… Nem tudhattam meg az írásból. De egyszerre egy hang csendült a régi csöndes esték emlékeiből felém. Tücsökzenés, holdvilágos estéken, napról-napra hallottam, amint egyik hegyoldalról a másik hegyoldalra szállt ez a hang, beleütödött a sziklákba és viszaverődött megint. Víg diákok kiáltották lassú énekhangon egymásnak, a völgyben alvó város fölött, régi hagyományképpen, az öröklött mókát:
— Tó-ó-óbiás! Mi-i-it csinálsz?
S jött reá szapora nótával a felelet:
— Csinálom a csizmám, csizmám, csizmám,
Csinálom a csizmám, csizmám, csizmám.

És most hirtelen úgy tűnt fel nekem, mintha Tóbiás maga felelne a kérdésemre mélyzengésü, víg, duhaj hangján és félrecsapott bányászsapkája alatt, százgalléru köpönyege fölött láttam megvillanni két tüzes fekete szemét … Persze, hiszen Tóbiásról is kellene mesélnem.

selmeci látkép
A sok szegény diák közt legszegényebb volt Tóbiás. Senki sem tudta, honnan jött. Gyalog érkezett rongyos csizmában, üres tarisznyával, százgallérú köpönyegével. Semmi más vagyona nem volt. Fönt, az erdőszélén, a bányagróf kőkerítésű kertjén túl lakott egy elhagyatott, omladozó házban, amit — azt mondják — maga támasztott meg néhány gerendával, hogy el ne dűljön. Egyszer lent, a piactéren, kisasszonyokat látott kirándulásra készülődni szamárra aggatott nagy ételeskosarakkal. Hozzájuk ment, meghajolt és mondta:
— Ne méltóztassanak elindulni, mert eső lesz. Az égbolt tisztakéken mosolygott. De Tóbiás látta már előbb a hegytetőről, hogy tettetett csak a derült gondtalansága. Gyors fekete felhők közeledtek, meg- megvillanó, meg-meglebbenő szárnnyal.
A legkényesebbik kisasszony, a cukrász leánya, toppantott a lábával.
— Nem jön. Különben is, semmi köze hozzá. Induljunk. Tóbiás rávillantotta a szemét, aztán elmosolyodott. Fordult lebegő köpönyegével s eltűnt az utcasarkon… abban a pillanatban már menekülő szél csapkodta végig az ablakokat az utcán és nekirohant a kisasszoknak…aztán nagyot dördült az ég és itt volt a zápor…
Pedig ez ritkaság októberi időben.
— Bezzeg a köpönyeges diák hozta, csupa gonoszkodásból!
A garabonciás!

Tóbiás egyéb különös dolgot is művelt. Az elhagyatott ház tetejére furcsa kis zászlócskát csinált. A szél járását figyelte vele. Papírból kivágott ördögarc volt, hosszú, puhán lobogó, vörös rongynyelvvel. Az emberek, akik arra jártak, megálltak és fejcsóválva nézték. S ha Tóbiás az erdőben barangolt, mogyorót, gombát, csipkebogyót, száraz fát szedett magának és hazavitte százgallérú köpönyege alatt, az emberek már azt hitték, valami varázslatban sántikál megint. Egyszer látták, amint a ház előtt ülve, a csizmája talpát igazgatta. Fakalapáccsal kalapálta és nagy szögeket vert belé. Még aznap este tudta mindenki a városban, hogy Tóbiás a csizmáján mesterkedett és törték a fejüket, miért? Az örökké ifjúasszony, Kovacsik suszterné felsóhajtott:
— Hej, furcsa dolgok járhatnak az ő eszében! Ki tudja? Hátha csak valami bűvös szót kell kimondania és ahány szöget üt a cipője talpába, annyi asszonynak-lánynak a szívét készteti magához? Kovacsik suszterné pedig olyan természetű volt, hogy nemcsak másoknak, de önmagának is könnyen elhitt minden rosszat az emberekről. így aztán másnap már szent meggyőződéssel mondta tovább:
— A garabonciás diák odaifent új varázslatot csinált … ahány szöget ver a csizmája talpába, annyi asszonynak-lánynak a szívét készteti magához.

Szegény Tóbiás pedig ezalatt csöndesen káromkodott odafent, a rozzant ház előtt. Sohasem volt csizmadia életében és minden áldott este újra kezdte a munkát, mert sehogysem volt jó. Ha szöget vert belé, kiállott belül a hegye. Ha beverte a hegyét, újra lejött a talp. Pénze, egy picula nem sok, annyi sem volt, hogy mesteremberhez adja, Félix bácsit pedig nem ismerte, hogy kölcsönt kérhetett volna tőle, ő is, mint a többi szegény diák. Elkeseredésében, amint ott kalapálta a csizmát a holdvilágnál, énekelni kezdett. Szép, zengő, mély hangja volt. Átzúgott a völgy felett, mint a harangszó és a szemközti hegyoldalon meghallották a diákok és megismerték a hangját.
Visszakiáltották neki:
— Tó-ó-óbiás! Mi-i-it csinálsz?
És Tóbiás felelt:
— Csinálom a csizmám, csizmám, csizmám,
Csinálom a csizmám, csizmám, csizmám…

Tóbiás, a garabonciás

Tóbiás, a garabonciás

Azóta énekelték ezt a furcsa nótát minden este, még akkor is, mikor Tóbiás abbahagyta már a meddő vesződséget és a kabátját vette szemügyre ami itt is, ott is csupa szakadás volt. A százgallérú köpönyeg meleg kezdett már lenni, de nem vehette le szegény.
— Hej, ha igazán garabonciás lennék! — panaszkodott a barátainak. — Ha én igazán garabonciás lennék, az lenne jó! Sarkantyút is tétetnék a csizmámra, a kabátomra bársonyból varratnék foltokat és, ha nem is száz, de legalább egy leánynak, a legszebb lánynak a szívét magamhoz késztetném … Parlagi Jóska, — aki azt a levelet is írta Félix bácsinak — azt mondta neki akkor:
— Már miért ne volnál te garabonciás?
— Verekedni akarsz? — kérdezte nekigyürkőzve Tóbiás.
— Dehogy akarok. De nem hallottál te a wizardokról ?
— Nem én.
— Tudós Kachelmann János úr magyarázta nekem a múltkor, hogy a lappok között vannak okos emberek is. Wizardok, vagyis varázslók. Ezek pedig pénzért adják a jó szelet a bálnavadászoknak. Mielőtt egy bálnavadász kimegy a tengerre, nem mulasztja el, hogy egy wizardhoz menjen és jó szelet rendeljen magának. Aztán, ha jó volt a szél, megdicséri a wizardot, ha pedig rossz volt a szél, leszidja saját magát, amiért a többi wizardokat is meg nem vesztegette, akik most, íme, összefogtak bosszúból az ő wizardja ellen.
— Bánom is én a wizardokat.

A piactéren beszélgettek a diákok. Tóbiás otthagyta most őket és megindult fölfelé a keskeny, meredek kis utcán a hegyoldali kertecskék között, ahol boglyákba rakva füstölt és égett a szemét és ahol friss ibolya lesett ki a kerítés alól és dalolva ásták fel a jószagú, nedves, friss földet a leányok. Szomorú volt a tavasz Tóbiásnak. Sokat fázott és éhezett télen, de az az ő dolga volt. Kinek mi köze hozzá? Összehúzta magán a százgallérú köpönyeget, sápadt, hallgatag arcával, villogó szemeivel sietve ment végig a városon és nem törődött vele, ha összesúgtak mögötte az emberek. De most, tavasszal, mikor mindenki kitárja az ablakát, a köpönyegét, a szívét, hogy belesüssön a nap, most keserves volt a nyomorúsága … Annál is inkább, mert a szíve fájdalmasan el-elszorult, ha néha meglátta a gazdag cukrász lányát az ablakban, vagy a templomba menet.
— Hohó. Tóbiás! Megállj! — Kiáltott utána Parlagi Jóska. Tóbiás megfordult a könnyű szélben, hogy csak úgy lebegett rajta a köpönyeg …
— Mit akarsz?
— Csak azért jöttem, — kiáltotta lihegve Jóska. — csak azért jöttem utánad, hogy megbeszéljük a holnapi időt. Nagyot vágott feléje a szemével. Oldalt, a kerítésre könyökölve, ott fülelt már Kovacsik suszterné, jobbról-balról három-négy más bámészkodó.
— A holnapi időt? — kérdezte Tóbiás.
Meglátta Kovacsiknét és neki is megvillant pajkosan a szeme.
— Jól van, Jóska, gyere hát, megbeszéljük. S titokzatos suttogással, nagyokat nevetve, tovább indultak ketten a guruló kavicsok között. Kovacsikné elképedve nézett utánuk, míg csak el nem tűntek. Aztán nagyot lélegzett.
— A holnapi időt! Nagy, kerek szemekkel, fejcsóválva intett oda a szomszédasszonyoknak. Azok visszabólogattak neki. Másnap pedig olyan áprilisi, komédiás idő talált lenni, amilyenre senki se emlékezett. Tízszer kisütött a nap, tízszer elborult, a szél forgott — táncolt az utcákon, hol ijesztően füttyült-dudált, hol meg-meg bársonyosan-lágyan simogatta a fák frissvirágos ágait. Odalent a városban elkapta a polgármester kalapiát, a cukrászkisasszony szalagos napernyőjét, amivel parádézni akart, fent, a hegyoldalon pedig Kovacsikné frissen mosott, szárítani kiakasztott fehérneműjét. Lihegve szaladt utána az ifiasszony, alig tudta összeszedni a gonosz csipkebokrok között.

Estefelé elhatározta magát. Tiszta kendőt kötött a fejére, megfordította a kötényét, keresztet vetett és elindult a hegytető felé. Óvatosan ment egyre feljebb a süppedős tavaszi földön, a bányagróf kertjének kőfala mellett. Tóbiás a vacsorát főzte már. Kint, a ház előtt, égett a tűz, fölötte villás fára akasztva, valami régi füles fazék. Abban főtt a leves. Mi tagadás, varjúleves volt. A füst vígan szállott az égnek, ahol elnyújtózva úsztak a felhők lejebb, a lila hegyek felé. Pirosak voltak mind a széltől és ragyogtak a napban. Kovacsikné előrenyújtotta a fejét két alacsony fenyő között, de nem hallott semmit, a diák hallgatagon ült a tűznél és maga elé bámult.
— Ifiúr — szólalt meg végre Kovacsikné és hízelkedő-leselkedő lépéseivel közelebb jött.
— Ifiúr, drágám!
Tóbiás feltekintett. Hogyan villant a szeme! Kovacsikné szinte megijedt tőle.
A szívére szorította a kezét.
— Ifiúr, drágám … Csak azt kérdeném … milyen lesz holnap az idő?
Tóbiás a homlokát ráncolta.
— Szeles — mondta végül mérgesen.
— Ifiúr, drágám, — kezdte újra Kovacsikné és már majdnem sírt. — a fehérnemű! Mit csináljak a fehérneművel? Ma is alig tudtam összeszedni.
Odabent nincs helyem, hogy felakasszam … Ugye, talán … talán mégsem lesz olyan nagy szél, mint amilyen ma volt? Tóbiás megrántotta a vállát, morgott valamit, a tüzet igazította, aztán hirtelen ráförmedt Kovacsiknéra: 
— Nem tudom.
Rosszkedvű volt szegény, mert a vasárnapi kéményseprős-mulatság bántotta, ahová a cukrászkisasszony is elígérkezett. De ő nem mehet el ilyen rongyosan.
— Ifiúr, drágám … Ha egy kicsit … egy icipicit tekintettel volna … Ne legyen olyan rosszkedvű … Miért olyan rosszkedvű? Ki bántotta? Azért nem kell, hogy éppen az én fehérneműm …
— Kovacsikné, lelkem, — mondta Tóbiás, — én nekem úgyis sok a keserűségem, ne keserítsen el még jobban! Mit akar tőlem?
— Hogy mondaná meg, mi a keserűsége! Hátha segítek rajta ? Tóbiás ránézett.
— Rongyos a csizmám! — mondta mély hangon. Kovacsikné majdnem megölelte.
— Csak ez az egész, ifiuram? Adja ide hamar azt a csizmát, hadd szaladok vele. Rögtön megcsináltatom az urammal, reggelre felhozom, még ki is fényesítem!
— Hagyjon engem, Kovacsikné lelkem. Nincs nekem pénzem.
— Nem kell pénz. Csak éppen, hogy a szél ne legyen olyan erős … látja, megpenészedik odabent a drága szép fehérneműm …. Hát? Nem lesz olyan erős a szél? … Tóbiás nagyot lélegzett, felállt, körülnézett, az eget figyelte, a felhőket, a libegő piros nyelvet a háztetőn, aztán megrántotta a vállát és kicsit elmosolyodott. — Hát talán nem lesz olyan erős.

Azt persze nem is kell mondanom, hogy ezentúl nem volt nap, hogy Tóbiást valamilyen ügyben fel ne keresték volna. Hol szél nem kellett, hol eső, hol egyik sem. Tóbiás eleinte bosszankodott, szabadkozott. De nem volt mit ennie és amellett igazán becsületes volt. Ha reménytelen kéréssel kopogtatott valaki nála, azt mondta:
— Sajnálom … már elígértem másnak az időt.
És nem fogadott el semmit tőle. Egyszer pedig a szegény öreg Hupkánét ingyen figyelmeztette az esőre, mikor a kis csirkéit ki akarta ereszteni a borító alól. Különben sem kívánt sokat. Egv kis vajat, túrót, egy font kenyeret, egy-két tojást, egv kis szalonnát … Csakhogy szabó nem volt az időrendelők között. A szabónak mindegy, milyen az idő, ő födél alatt üldögél. Olyan okos felesége sem volt egyiknek sem, mint Kovacsiknak a suszternek. De Parlagi Jóska nem hagyta cserben a barátját.
— Kisasszony — mondta a cukrász szép leányának, — tudom, hogy aranyból van a szíve, ha ugyan nem marcipánból, ami még többet ér. Azt is tudom, hogy nagyon ügyesek az ujjai … Azt is tudom, hogy soknak a sóhajtását viszi maga után, amerre jár…
— Ugyan, ugyan! — Pirult a cukrászkisasszony.
— Bizony! Ezért jöttem kegvedhez, hogy mondjon valamit a holnapi bálról.
Van egy diák közöttünk, aki fülig szerelmes, szegény, de rongyos a kabátja és nem jöhet el … Ha valaki megfoltozná … A cukrászkisasszony felnézett.
— Kibe szerelmes?
Jóska szabadkozni kezdett, hogy az titok. De a cukrászkisasszony kivette belőle, hogy annak a leánynak szőke haja van, kék szeme, a neve pedig V-vel kezdődik.
— És mivel végződik? Jóska nagyot sóhajtott.
— Úgyis tudja már hiszen. Kegyedbe szerelmes. Vilmuska kisasszonv megint elpirult.
— Ki az?
De ezt már igazán nem mondta meg Jóska. Még a haja színét sem. A neve kezdőbetűjét sem.
— Jól van — mondta a cukrászkisasszony.
— Hozza el a kabátját, én magam megfoltozom. De meg ne mondja neki, hogy én varrom meg, mert akkor szégyelne eljönni. Magában pedig ezt gondolta:
— Majd megismerem én ezer közül is. Jóska elhozta a kabátot. Vilmuska kisasszony elővette a foltoknak való rongyokat. De ők mindig selyemben-bársonyban jártak az anyjával együtt. Nem akadt közte olyan közönséges, durva posztó.
— Annál jobb! — nevetett a kisasszony — Megfoltozom bársonnyal szegénynek a kabátját. Hogy igazán szép legyen. Megfoltozta fekete bársonnyal. De még ez sem volt elég. Egyre nevetgélt munka közben, valami nem hagyta nyugton. És mikor a fekete bársony is elfogyott, egy kis piros bársonyszívet varrt a bal vállára, bizony …


Gyönyörű idő volt a mulatság napján. Kint, a kertben volt a tánchely. Egyszerre csak látják, hogy jön Tóbiás is százgallérú köpönyegében. Persze, hogy jó időt csinált mára. mikor ő is bálba ment! A cukrászkisasszony talpig fehér selyemben, kipirult arccal nézte a legyezője mögül, hol bukkan elő a bársonyfoltos kabát. Egyszerre csak meglátta …  A garabonciás diákon volt! S most odajött hozzá, rávillantotta a fekete szemét Tóbiás, és elsáppadt Vilmuska kisasszony. Tánc közben egyszerre csak eltűnt. Keresték, nem találták … Végre Tóbiás felfedezte. Egy görbe szilvafának hajlott az alsó ágára és sírt. Tóbiás vigasztalta, ijedten és részvevően, de a cukrászkisasszony hirtelen toppantott egyet a lábával és az arcába csapta Tóbiásnak mérgesen a csipkés zsebkendőjét.
— Mintha nem tudná, hogv miért sírok! De én garabonciás diáknak, ördög cimborájának nem leszek a felesége, érti?
Egy pillanatra elképedve nézett reá Tóbiás, aztán egyszerre nevetni kezdett halkan, úgy nevetett, hogy könny szökött a szemébe. A csipkés zsebkendőt kézbefogta, letörülgette vele a kisasszony szemeit és suttogva kezdett neki varázslatokat mondani … Hogy Vilmuska kisasszony minden szavát, elhitte, nem csodálom.
Meg volt igézve. De a többi embereknek hiába beszélt. Azok csak a fejüket csóválták. Varázslat nélkül, hogyan kaphatta volna a gazdag cukrászkisasszonyt feleségül?

Még most is emlegetik Tóbiást, a garabonciást és ha valamelyik diák meg akarja igézni a szerelmesét bársony foltokat varrat vele a grubenkabátjára, hogy a bálba mehessen. Mert a diák most is csak olyan szegény … És írja a leveleket az új Félix bácsiknak is bizonyosan…

(forrás: Új Idők, 1922)

– – – – – – – –

De most akkor ki is az a Tóbiás?

Tóbiásozás:

Selmeci eredetű és Sopronba is áthozott szokás, amit éjjel, a mulatozás után kétfelé szétvált diákcsoport játszott el. Ilyenkor a hallótávolságban lévő csapatok egymásnak feleselve rákezdték: 
„– Tóbiás!
– Mit csinálsz?
– Csinálom a csizmám, csizmám, csizmám,
   csinálom a csizmám, csizmám, csizmám.”

Ha a rendőrök megjelennek a színen, akkor az adott csoport menekülőre fogta, de közben megszólalt a másik csoport tóbiása, majd az elmenekültek a város más helyéről ismét rázendítenek a nótára, így téve bolonddá a csendzavarás miatt fellépő rendőröket, akik így sosem tudták megállapítani és elfogni a rendbontókat.

A rend őrei  “tóbiásozások” alkalmával azt hitték, hogy a diákság nekik adta ezt a gúnynevet (Tóbiás), ellenben ez csak félreértés volt részükről. Ezt a hibás értelmezést később a diákok is átvették, azonban több mostanában köztudomásra jutott visszaemlékezés is alátámasztja*, hogy Tóbiás csak egy tréfás strófa szereplője, nem konkrét gúnynév a rendőrökre. Lehet, hogy maga a nóta nem Selmecen született, de Kosáryné már közel 100 éves története is elképzelhető, sőt talán jobban illeszkedik a maga misztikumával hagyományainkba. Tehát, ha valaki azt mondja, hogy Tóbiás egy szegény selmeci diák volt, elfogadható választ adott (sőt helyesebb válasz, mint az, hogy Tóbiás a rendőrök gúnyneve).


Tóbiásozás manapság inkább csak szakestély végén hangzik el, amikor a kezdeti sorok éneklése után két tábor improvizálva talál ki szöveget. Sopronban általában csak a nótáskönyvben szereplő hosszúságban éneklik. Dsida József verse (Nincsenek már selmeci diákok) Tóbiás mellett még a sztaniol szót is megemlíti, mely eredetére és hagyományokban betöltött jelentésére eddig még nem bukkantunk rá. A nótáskönyvben szereplő „Éliás” név pedig valószínűleg egy pluszban hozzáadott tulajdonnév népdal hatására, ami már Sopronban kerülhetett oda.

*Sík Lajos visszaemlékezése (Gál Péter József a. KVHzi: Selmeci-Soproni diákélet, 2019, 272. o.)

Olvastad már ezeket a cikkeinket?

A diákhagyományokról (suum cuique)

Jelképünk nem pickhammer juppajdé, juppajda!

„Jó szerencsét!” felirat állítása a Miskolci Egyetemen

Hogyan született a Kőhattyú kezdeményezés? – szerkesztőink történetei

Bár a Kőhattyú szobor legendájáról már írtunk röviden, talán magának a Kőhattyú projekt keletkezésének sztoriját még nem tettük közzé. Érdekelnek a kezdetek? Akkor olvass tovább! 🙂 

Az első összetevő

Egy selmeci hagyományőrzőknek programokat szervező társaság tagja voltam tele ötlettel és buzgalommal. Arra gondoltam egyszer, hogy az egyetemisták mindennapjaiban már akkor komoly szerepet betöltő Facebookon lehetne egy profilt létrehozni, ami néha érdekességeket posztolna, de egyébként meg normál vagy vicces bejegyzéseket tenne közzé, mint egy fiktív diák. Így hagyományaink története és különlegességei felé nagyobb érdeklődést lehetne kiváltani szélesebb körben közösségünkben, amire nem unnak rá és könnyebben befogadható.
A profilt a társaság tagjai kezelték volna, de az elképzelésről letettem, mikor láttam, hogy erre nem mutatkozott túl nagy aktivitás vagy tetterő. Az ötlet fiókba került a többi selmeces terv mellé hosszabb időre.


Megjelenik a Kőhattyú

Egy szakestély silentium eksében balekommal a Kőhattyúnál beszélgettünk, és szóba került, hogy milyen vicces lenne, ha fent lenne Facebookon. Néha posztolna, pl. olyat, hogy, „már megint kitollasodtam” és hasonlók. Ekkor derengeni kezdett bennem a régi elképzelésem, de még nem történt semmi előrelépés egészen addig, amíg adminisztrációs diákmunkára nem mentem egy autóipari beszállítócéghez.


A munka unalmas, néha pedig idegőrlő volt. Az idő olyan lassan szállt, mint egy ólomszárnyú betonbagoly. A megváltást csak a cigarettaszünetek, a mosdóra járkálás meg az ebédszünetek jelentették. Unalmamban elkezdtem gondolkodni mindenféle dolgokon, a fejem meg tele volt selmeci hagyományőrzős elképzelésekkel, így eszembe jutottak a korábban említettek. Némi gondolkodás után, teli izgalommal aztán az egyik nap megszületett a Kőhattyú karaktere és létrejött az oldal 2015 februárjában. Több hatás és példa is alakította azóta, de erről talán majd máskor.

Az első rendes Kőhattyú logó.

Beindultunk

Az évek során az oldal kinőtte magát, fejlődött, formálódott. Bár a projekt soproni születésű, mindig is a négy hazai hagyományőrző város selmeci diákjaihoz kívánt szólni, ezzel is segítve a közös szubkultúránk és összetartozásunk megerősítését. 
Kevesebb vagy több aktivitással, rövidebb vagy hosszabb ideig eddig már több, mint 12 szerkesztője és néhány állandónak tekinthető tanácsadója volt az oldalnak, vegyesen különféle szakokról a négy városból. 

A Kőhattyút legjobban egy szerkesztőséghez lehet hasonlítani, amiben mindenki lelkesedési alapon annyi munkát vállal, annyit tesz hozzá, amennyit fontosnak gondol és tud. A tagok anyagain kívül az olvasók ötletei és beküldött írásai is gyakran megjelennek, így egy kicsit közösségi szerkesztése is van a felületnek.

Bár sokszor posztolunk mémeket, a selmeci ügyekkel igyekszünk kellő alázattal, körültekintéssel és felkészültséggel foglalkozni a felületeinken. Ez a projekt rengeteg tapasztalatot, kalandot, fejlődési lehetőséget és örömöt adhat.
Igazából az emberen múlik, hogy mit hoz ki belőle. Természetesen itt is adódhatnak nehézségek és bonyolult helyzetek.

A Kőhattyú kezdeményezés arra is jó példa, hogy a kis ötletek kitartó lelkesedéssel kinőhetik magukat és erre minden selmeci diáknak megvan a lehetősége. Bármelyik balek, kohlenbrenner vagy Firma hozzátehet a közös értékeinkhez, lehet önszervező, nem kell “felülről” jövő utasításra vagy más által megszervezett programra várni, ha nincs. Nem kell nagy dolgokban gondolkodni, az is bőven elég, ha egy közös kirándulást, játékot vagy előadást leszervez az ember (vagy ezeket résztvesz és segít, ezzel is támogatva azt), esetleg kikutat egy addig nem ismert hozzánk kapcsolódó érdekességet. Már ezzel is hozzátett a selmeci egészhez. 

Hogyan tovább?

A projekt jövője mindig izgalmas és érdekes. Változó az aktivitás részünkről, de természetesen mindig igyekszünk folyamatosan tartalmat közzétenni felületeinken nektek. Esetleg majd újra szervezünk nagyobb programokat, kiadunk érdekes írásokat, selmeci különlegességeket vagy játékokat. Ki tudja? Az is szép ebben, hogy több elképzelés is van, de egyikhez sem kell görcsösen ragaszkodni. 🙂 

A főszerkesztő

Te is csatlakoznál a Kőhattyú szerkesztőségéhez? 
Lenne ötleted néhány “selmeces” mémre?
Megosztanál a többiekkel érdekességeket és különlegességeket hagyományainkkal kapcsolatban?
Interjúkat vagy rövid videókat, fotóriportokat készítenél?
Szeretnél aktívan tenni közösségünkért, de nem tudod pontosan hogyan?

Ha valamelyik területhez kedved lenne vagy magadra ismertél, akkor írj nekünk Facebook üzenetet!

Ha pedig “csak úgy” küldenél képet vagy cikket, szívesen fogadjuk őket a továbbiakban is!

A múlthoz méltóan, a jövőt figyelve, a jelenben élve!
Vivat Selmec!
Jó szerencsét!

Miért lettem selmeci hagyományőrző? – szerkesztőink történetei

Miért is lettem Selmeczi Hagyományőrző? Ha kíváncsiak vagytok a történetemre, szívesen megosztom veletek!

Azzal kezdem a történetem, hogy fél évvel ezelőttig semmit nem tudtam a hagyományőrzésről. Mikor kaptam az e-mailt, hogy az Isteni Fényben Tündöklő Dicső Firmák Karának támogatására szorulok, csak mosolyogtam magamban. Dőre pogány fejjel amolyan beavatási csicska-avatónak gondoltam az egészet, ami középiskolákban és munkahely váltásnál lenni szokott. Mekkorát tévedtem!

A pogány-felügyelet koránt sem volt olyan light-os, mint azt vártam, és a „Firma-taxi” bár lovas kocsi volt, ahogy képzeltem, de kistársaimmal kellett húzni-tolni közben vidámnak lenni, mosolyogni, énekelni, elviselni, hogy a város apraja-nagyja, miket dokumentál fénykép, videó és “hé nagyi, annak a sok gyereknek miért sárga az orra?” formájában.
A sok új élmény és a fáradtság végül tényleg mosolyt csalt az arcomra, s rekedtre kiabáltam magam. Ezt követően a hibátlan bemutatkozás után elfoglalhattuk szobáinkat. Talán fél óra, ha rendelkezésünkre állt és ez volt a leghosszabb idő, amikor szusszanhattunk egyet.

Folyamatos volt a programkínálat, fárasztó, mulatságos, ivós játékok keveredése olyannyira, hogy első éjjel nem is tudtam aludni, mert valahányszor csak lehunytam a szemem, újra hallottam a „Laurencia, drága Laurencia” c. nótát.
Érdekesség, hogy, ha kinyitottam a szemem, az ének elhallgatott.
Körülbelül a második nap felénél kezdem el felfigyelni arra, hogy Firmáink mindenhová kísérnek minket. Még ha éjszaka felébredtünk és kiléptünk a szobánkból, máris ott volt egy, hogy Isteni Fényével vezessen a sötétségben. Feltűnt, hogy nem csak a szívatásról szól. Jó, persze, karlendítés, “terepszállás” minden adandó alkalommal, de kis pogány fejemmel, rájöttem, hogy mindez az egyetemre készít fel.

Kiemelnék egy Firmát, aki hangosabb volt az összes többinél, jóval többször osztott ki büntetést, és mindenhol ott volt! Külön kaptunk „egyetemes szinten” (UK II. emelet) fekvőtámaszozás, mikor az egyik „pogány” kiült az erkély korlátjára. Akkor volt, hogy én megláttam a Firma szemében az aggódást, hogy tényleg félt minket, mint tyúkanyó a kiscsibéit. Szerintem az egész évfolyamon mindenki tudja, hogy nem ülünk ki a korlátra. Hogy betartják-e arra nem vennék mérget, de hogy tudják, tilos, az biztos!
(Nem tartozik a történethez, de az említett Firmát kértem fel Firma-anyámnak és ő elfogadott. 😀)

Vajon hányszor kell majd sokkal fáradtabb állapotban a jegyzeteimet olvasva ébren maradnom? Nem is ment volna, ha az a hét iron-pogány tréning nincs! És nem csak ez! Felkészítettek rá, hogy odafigyeljünk kistársainkra, az apró rezdülésekre, ők maguk is példát mutattak, nem volt olyan, amiben ne álltak volna rendelkezésünkre, legyen szó otthon hagyott körömvágó készletről, felvilágosításról, a beiratkozásban való segítésről, a közös nótázás szeretetéről.
Szép lassan megismertük Firmáink közelebbről. Köztük is van anime rajongó, társasjáték mániás, matematika szerető (hisz többször is bejár kurzusra, mint azt az egyetemi mintatanterv előírja).

Azért kezdtem el érdeklődni a hagyományőrzés iránt, mert nagyon jól esett az a sok figyelem, a beilleszkedést segítő törekvés, amit Firmáinktól kaptam. Még a fölött is szemet hunytak, hogy alkohol impotenciát írtam minden tanszéken. Ez egy kedves közösség. Szívesen lát minden érdeklődőt a hagyományőrző szakokon. A Selmeczi diákok mind őrzik az ősi egyetem történetét, amit a történelem feledésre ítélt, egyetemi berkeken kívül kevesen tudnak róla, mi mégis itt vagyunk, emlékszünk, „ha Selmec hív, mi ott leszünk”, s eközben a világot is jobbá formáljuk magunk körül.

Azért lettem hagyományozó, mert az egy életen át tart, míg az egyetem csak a diplomaosztóig. Azért, hogy hangos Jó Szerencsét!-tel köszönthessek minden erdészt és faipari mérnököt, (és valamennyi hagyományőrzőt) akivel csak találkozom, hisz van bennünk közös. Azért, mert bár korok ébrednek és tűnnek el,
Selmec örök.

Olvastad már ezeket a cikkeinket?

A diákhagyományokról (suum cuique)

Ki is valójában Tóbiás?

Jelképünk nem pickhammer juppajdé, juppajda!

Milyen lehetőségeid lesznek Firmaként?

Ha belegondolsz, sokaknak a Firma létet elérve van a legnagyobb hatalma. Ennyi emberre és ekkora hatása a többségnek ritkán lesz később, az egyetem után. Vajon ki mire használja? Tudunk tanulni belőle és segít bölcsebbé, tapasztaltabbá válnunk? Tudjuk jóra használni és tovább építeni értékeinket vagy gőgöt, irigységet, öncélúságot és az erőfitoktatást domborítja ki?
Éljünk és ne visszaéljünk a lehetőséggel és a felelősséggel

Védett: Lehet fotózni és videózni selmeci hagyományőrző rendezvényeken?

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

A diákhagyományokról (suum cuique)

Ha a diákhagyományok szóba kerülnek, nekünk természetesen a selmeci diákhagyományok jutnak eszünkbe először. Magyarországon ez a hagyományrendszer valóban egyedi, hisz a legkomplexebb formában maradt fent mai napig élő hagyományként, diákszokások összetett rendszereként, több száz év óta folyamatosan formálódva. Sajnos már a múltban és a jelenben is voltak páran, akik úgy értelmezték, hogy akkor ez egy szabadon másolható diákhagyomány, amit önkényesen lehet utánozni és terjeszteni, nem törődve a téma érzékenységével.

Ez természetesen nem így van, hiszen unikalitásához az is hozzátesz, hogy nem egy bárhol fellelhető dologról van szó. Belső nehézségeink mellett erre a problémára is reflektáltunk még a gondterhelt időkben is (katt ide a jelenkori írásért). Így gondolta ezt hagyományaink történetének legjelentősebb szerve is, a Bánya-, Kohó- és Erdőmérnök-hallgatók Ifjúsági Köre.

Bástyánk 1942 (az Ifjúsági Kör folyóirata)

Ruzsinszky István, az Ifjúsági Kör elnöke
Sopron, 1943 május 15. (Bástyánk)

Az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékében szereplő anyag is felsorolja azokat a helyeket, ahol ezek a hagyományok élnek. Ezen karok és szakok a selmeci alma mater utódintézményéből fejlődtek ki – vagy integrálódtak azok alá – az évek során, melyeket befogadtunk. Jelenleg hazánkban négy városban vagyunk jelen, (Sopron, Miskolc, Dunaújváros, Székesfehérvár) több jelentős diáktársaság és tizenkét valétabizottság által összefogva.

Ez nem azt jelenti, hogy másoknak mi nem lehetnénk példa arra, hogy miként lehet diákhagyományt, diákszokásokat kialakítani, de elsősorban egy oktatási intézmény diákságának a saját egyeteme múltját kell felderíteni, a lokális elemeket ajánlott előtérbe helyeznie vagy körültekintően egyedit létrehoznia. Az, hogy egy “ősi mentor rendszer” szerint működik a felsőbb- és alsóbb évesek közötti kapcsolat vagy az, hogy szervezettebb formában összeülünk szórakozni és megosztjuk egymással gondolatainkat és énekelünk, nem olyan dolgok, amiket kötelező selmeci hagyományok szinte már szolgai módon történő másolásával megvalósítani. A módszer és a szellemiség követése helyes út, elemeink, főleg egész hagyományunk másolása pedig kerülendő. (Az pedig már tényleg túlzás, hogy önkényesen selmeci hagyományőrzőnek nevezze magát egy kar bizonyos társasága!) Sajnos Budapesten a BME Közlekedés- és Járműmérnöki Kar lett az állatorvosi lónak az az esete, hogy miként ne csináljuk.

Idézet a KJK-s újság (Közhír) 2013-as októberi számából, melyben a kar “hagyományairól” ejtenek szót, és Ruzsinszky idézetét rájuk vonatkozónak tekintik a Tempusból.

Mi szerencsések vagyunk, mert hagyományainknak patinás réteget kaptak az évek alatt, és ez egy plusz misztikumot kölcsönöz neki, de az is igaz, hogy a történelmi Magyarország területén nem mi vagyunk az egyedüliek ebben, legfeljebb a fent említett okok miatt mi vagyunk a legismertebbek.

Sajnos az évek során több utánzási kísérlet történt olyan karoktól, akik azt hiszik, hogy saját hagyományaik és szokásaik nem elegek, nem is kutatják azokat vagy nem tudnak/akarnak egyedit létrehozni. A BME közlekedésmérnöki karán a hagyományok utáni sóvárgás már nem újdonság, csak néhány évtizede még Sárospatakra kívántak hasonlítani. Lehet, hogy ez néhány évenként vagy évtizedenként változik. 😀

Interjúrészlet a Közlekedésmérnöki Kar KISZ titkárával. (Jövő Mérnöke 1971)

Gondolatok a selmeci hagyományőrzésről, a BME közlekedésmérnöki karán ’99-ből.(http://www.jm.bme.hu/archiv/jm9908/estely.htm)

Az oldal témája elsődlegesen a selmeci diákhagyományokhoz köthető témák feldolgozása, ezért a magyar diákszokások és hagyományok is érintve vannak, de ez akkora és olyan szerteágazó téma, hogy külön felületet érdemelne! Addig is, amíg egy ilyen felület elkészül, (terveink között szerepel, egy a Kőhattyútól különálló oldal, mely diákszokásokkal kapcsolatos érdekességeket közölne, elsősorban hazánkból) legyen itt némi ízelítő és érdekesség abból az anyagból, ami nem a google első találati oldalán van, ha beütjük azt, hogy diákhagyományok. 🙂

Röviden a Műegyetem diákszokásairól 

Említettünk már debreceni diákszokásokat is, de most nézzünk egy régi budapesti példát (ebből is már közöltünk részleteket korábban). Ezek a szokások bár sok elemet a selmeci diákszokásokról másoltak, több sajátos elnevezés szerepelt bennük, melyek miatt egyedinek mondhatóak. A régen is kifogásolt elemek átformálásával és szokásaik újraélesztésével egy igazán különleges és összetett diákhagyományt alakíthatnának ki.

100 éves Műegyetemi (BME) diákszokások:
Magyar Technikusok Egyesületének (katt ide) alapszabályzata, a legutolsó ismert változatban.
Az anyag az Országos Széchenyi Könyvtár engedélyével lett közzétéve az oldal felületén.

Képek a korábbi alapszabályból:

Itt látható ünnepélyes zászlószentelésük:

 Az egyesületnek több híres tagja is volt, pl. Lovag Ybl Miklós György Ignác magyar építész vagy szintén tagja (dominus) volt Pattantyús-Ábrahám Géza is, akiről a következő anekdota maradt fent a Műegyetemen:

Az utcán posztoló rendőr arra lesz figyelmes, hogy késő este, zárás után a Műegyetem kerítésén sorra másznak át hallgatóforma fiatalemberek. 
A rendőr kérdésére mindegyik így védekezik: – A Patyi bácsinál vizsgáztam. 
Amikor úgy éjfél felé egy idős úr is igyekszik kifelé a kerítésen át, a rendőr dühösen rászól: 
– Remélem, nem azt akarja mondani, hogy maga is a Patyi bácsinál vizsgázott.
 – Nem kérem, én vagyok a Patyi bácsi.

Reméljük ez a néhány érdekesség is bizonyítja, hogy a magyar diákélet rengeteg érdekességet tartogat és megmutatja azt, hogy nem kell mindenáron és mindenhol „selemcezni”, van más és korrektebb út! Megéri kicsit utánakeresni a dolgoknak, sok kincset találhat az ember! 🙂

Végezetül, egy diákhagyományok kérdésköréhez idevágó latin mondással búcsúzunk:
Suum cuique!

[mindenkinek {megadni} a magáét {ami őt megilleti}]

Kőhattyú

Kapcsolódó cikkek:
9+1 pont a selmeci diákhagyományok másolásáról
Selmeci Diákok valéta elnökeinek és delegáltjainak Tanácskozása

Egy selmeci emlékfa emlékére (2009–2019)

Az Akadémisták Selmecen című rendezvény 2006 októberében indult útjára, mikor az utódkarok által aláírt „Deklaráció” ötödik évfordulóját ünnepeltük. A 2006 augusztusában Miskolcról és Sopronból Selmecbányára tolt csille és rönk megkeresztelésére és végleges helyükre: a bányászati és az erdészeti palotákba juttatására is ekkor került sor. Ettől kezdve minden év októberének második hétvégéjén Selmec városa által biztosított keretek között ünnepelhettük meg, hogy a korábbi, sokszor ellenséges légkör helyett – úgymond – a diákság végre helyet kapott a város rendszerében. Ezeket az éveket a szlovák–magyar kapcsolatok jelentős javulása jellemezte mind országos, mind helyi szinten. Ennek gyümölcse lett az is, hogy Selmecbánya és Sopron előbb partnervárosi, majd testvérvárosi szerződést köthettek.

A Deklaráció

Teljes nevén „A híres selmecbányai Bányászati Akadémia szellemi örökség követőinek ünnepélyes nyilatkozata”. 2001. november 30-án írták alá Miskolc, Sopron, Leoben, Ostrava, Kassa és Zólyom felsőoktatási intézményeinek selmeci örökséget ápoló bányász illetve erdész karai, valamint Selmecbánya városa, hosszas diplomáciai huzavona után. Az okirat szerint az említett karok az 1762-ben alapított Selmeci Akadémia szellemi örökségét együttműködve ápolják. Egyúttal a kari, egyetemi vezetők aláírásukkal elismerték, hogy a bányász és erdész karok (és az őket befogadó intézmények) az Akadémia jogutódjai, a többiek szellemi örökösei. A megkötött megállapodások jelentős mérföldkőnek számítanak az Alma Mater városa, a szlovákiai egyetemek valamint a jogutód karok kapcsolatának fejlődésében. Ezáltal gyökeres pozitív fordulat állt be az 1919 óta tartó vitában az Akadémia Sopronba – majd Miskolcra – menekített anyagi javainak tulajdonjoga tekintetében is.

2009 több szempontból is kiemelkedett a sorból, ebben az évben érett be a rendezvény. A negyedik alkalommal megrendezett találkozó, a IV. Akadémisták Selmecen, talán a legemelkedettebb, legőszintébb, legbensőségesebb hangulatú volt. A rendezvény nevének rövidítéséből fakadóan a résztvevők azóta is csak „IVAS”-ként emlegetik. A szervezők mindent megtettek, hogy ez a néhány nap valóban különleges legyen mindenki számára. Mint akkori fehérvári geós diák, számomra különösen sokat jelentett, hogy karunk – a Dunaújvárosi Főiskolával együtt – ekkor csatlakozhatott hivatalosan is a Deklarációhoz, de ekkor írta alá Selmecbánya és Sopron polgármestere a viszonosság elve alapján Selmecbányán is az előző évben már Sopronban megkötött testvérvárosi szerződést. Az este tartott szakestélyen mind Sopron, mind Selmecbánya akkori polgármesterei részt vettek, minden világi címük és rangjuk nélkül. Az Akadémisták Selmecen rendezvények történeti ívére utólag visszanézve az ez évit tekinthetjük a csúcspontnak.

Az utolsó napon, 2009. október 11-én délelőtt az Óvár előtti „sík terület” alatti meredek, füves domboldalon egy emlékfát ültettünk. Ez egy Sopronból érkezett kis hársfacsemete volt, melynek elültetésénél én is segédkeztem, így később személyesen is felelősséget, kötődést éreztem felé. A fa mellett egy rönkdarabra rögzített műanyag emléktábla került elhelyezésre.

A plaketten a következő szöveg volt olvasható négy nyelven: A IV. „Akadémisták Selmecen” rendezvény emlékére ültették az utódkarok. 2009.

A későbbiekben Selmecbányán járva mindig vetettem egy pillantást a fára, s igyekeztem legalább évente egyszer lefényképezni, hogy megfigyelhessem, ahogyan cseperedik. A fa élete nyugodt mederben folydogált; lassan, de láthatóan fejlődött a vékony és köves talajon. Mivel a 2013-as évet önkéntesként Selmecbányán töltöttem, szinte minden nap láthattam, új ismerőseimnek megmutathattam, hogy „ez a mi fánk”.

2015-ben egy kisebb javítást is eszközölnünk kellett: A plakettet tartó rönkdarabot ugyanis nyáron a lejtő aljában találtam meg. Ez a kimosódás eredménye lehetett, a tábla láthatósága miatt ugyanis a rönkdarab eredetileg nem lett mélyre leásva, így az évek során lassan kifordult a földből. Ezen kívül a fadarab alsó része ekkor már korhadásnak indult. Megjegyzem, nem volt ez másként magával a rendezvénnyel sem, mely félreértések és egyéb okok miatt két részre hasadt (a Selmecbánya városa által rendezett protokolláris részre és az egy héttel később a soproniak által szervezett diákrendezvény részre), így viszont részben funkcióját vesztette. Nem mellesleg a diákság létszáma és a szervezők lelkesedése is apadásban volt. A X. Akadémisták Selmecen („XAS”, 2015.) szakestélyen komoly kérdésként merült fel a rendezvény további sorsa. E rendezvény utolsó napján a táblát tartó rönk helyreállítását a barátaimmal elvégeztük. A 2010-ben a szlovákok által odahelyezett kőtömb védelmébe tettük.

A következő két évben az akadémiai hársfa továbbra is szépen cseperedett. Közben a zöldterület karbantartásakor használt damilos fűkaszák kikezdték a műanyagplakettet, kisebb darabok törtek le róla.

2018­/2019 a centenárium éve. Száz évvel ezelőtt, 1918. őszén a Monarchia elvesztette a világháborút, decemberben a diákság többsége a főiskola értékeivel elvonult Selmecbányáról. 1919. januárjában a város csehszlovák fennhatóság alá került, és több hónapos bizonytalanság után a selmeci főiskola áprilisban Sopronban telepedett le. Nevezhető sorsszerűnek, hogy 2018 tavaszán a hársfánk utoljára hajtott ki. A nyár folyamán azonban (számomra) ismeretlen okból eredően kiszáradt. Szeptemberi látogatásom során már az alábbi látvány fogadott:

A fa ezután még egy év esélyt kapott. Sajnos azonban már nem zöldült ki újra. Legutóbb 2019. szeptember végén jártam Selmecen. 23-án este érkeztem a városba, ekkor már sötét volt, s a fát ugyanúgy, kiszáradt állapotban találtam. Gondoltam, majd világosban fényképezem le inkább. Erre két nappal később, 25-én délelőtt került volna sor. Azonban a fát ekkor már nem találtam a helyén. Előző nap ugyanis kivágták.

Északi (hegy felőli) oldalán a kéreg és a háncs korhadt, beteg volt. Ennek pontos okát nem ismerem, megfejtését az erdészekre bízom. Gyanítom, hogy a rendszeres fűkaszálás nem tett neki jót, ha összehasonlítjuk, hogy ez a tevékenység a plakett műanyag lapjában milyen kárt tett.

A városi protokolláris rendezvényre utóbb már csak kisebb delegációk érkeztek a négy magyarországi testvérvárosból. Idén először pedig már ez a rendezvény is elmaradt, s úgy tűnik, hogy a fa azzal a rendezvénnyel együtt pusztult el, melynek emlékére ültették. Reméljük, hogy a jövőben sikerül újra tartalommal megtölteni a kereteket, s ekkor talán lenne értelme egy új fát is ültetni…

Dalospacsirta

(Szerkesztői megjegyzés: A 40 négyzetméter sík terült, mint csoda egyébként egy valamikor tévesen elterjedt elem hagyományaink körében, ahogy a fehér ördög is (fun fact 😀 ). A rendezvény, mint kiderült valószínűleg idén még meg lesz tartva, csak nem a szokott idejében.)

Olvastad már ezeket a cikkeinket?

A diákhagyományokról (suum cuique)

Ki is valójában Tóbiás?

Jelképünk nem pickhammer juppajdé, juppajda!

„Jó szerencsét!” felirat állítása a Miskolci Egyetemen

Védett: Szemeszterpajzsok kavalkádja

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

General Poppenheimer

Az egyik legkedveltebb dalunk, de ki az a Poppenheimer?
Találkozni lehet jó és kevésbé jó válaszokkal is (nem, nem volt selmeci tisztviselő). Gottfried Heinrich zu Pappenheim, gróf, (Treuchtlingen, 1594. május 29. – Lipcse, 1632. november 17.) német katonatiszt, császári tábornok a harmincéves háborúban.

Pappenheim hírnévre és tiszteletre tett szert merészsége, lojalitása, valamint haditettei miatt. Ezenkívül a fogaskerék-szivattyú találmánya is neki tulajdonítható.

A nótáról:

A minden bizonnyal német nyelvű területen született dal, (forrása ismeretlen) mulatozások alkalmával gyakran hallható különféle európai hallgatói egyesületek és társaságok összejövetelein.  Magyarországon a selmeci diákhagyományok révén vált ismertebbé. Két fordításról tudunk, a jelenleg elterjedt magyar szöveget 1938-ban készítették.


Németül (egyik jelenleg is használt változat):


Wir trinken Einen Halben in der Welt. (bis)
Warum sollten wir nicht trinken einen Halben, (bis)
Einen Halben in der Welt.

|: General Pappenheimer
Der soll leben
General Pappenheimer
Der lebe hoch. : |
Bei Wein und bei Bier, Lustige Pappenheimer sind wir hier;
Bei Bier und bei Wein, Lustige Pappenheimer wollen wir sein.

Érdekesség, hogy a nótához társul egy olyan szokás is, mely alapján a társaságban egymás mellett ülők ütemre koccintanak egymással bizonyos részeknél. Ez a szokás Sopronban alakulhatott ki, mert Selmecbányán és a kezdeti Soproni időszakban még koccintás helyett tisztelegtek egymásnak. A tisztelgés, a Leobenbe kivonult selmeci diákok között is megmaradhatott.

A Pappenheim nóta közben tisztelgő diákok (a helyszín valószínűleg Leoben)

A tábornok nevét viseli egy népszerű induló is:

 

JÓ SZERENCSÉT!


Adatvédelem - ÁSZF