Beszédekben, újságcikkekben, politikai programokban, a társadalmi kérdésről szóló munkákban egyre gyakrabban előforduló szó : a közösség, A „közösségi gondolat megvalósítását” emlegetik és ígérik. Ami azt mutatja, hogy a közösség problémái egyre égetőbbek, viszont megoldásuktól még mindig nagyon messze vagyunk, különben nem kellene annyit emlegetnünk a közösséget. Ennek sok önzés és szándékos ellenálláson kívül az is oka, hogy sokszor a jószándékú ember sem tudja hirtelenében, hogy hol fogjon hozzá : azonkívül, hogy talán ő is beletartozik, mi dolga neki a közösséggel ? Közösség. Elvont fogalom, valami hatalmas, nagy dolgot jelent, úgy érezzük, amivel államférfiaknak és politikusoknak dolguk törődni, amihez mi kis emberek vagyunk. Nehéz is elképzelni ; sok embert, tömeget szoktunk látni, de az nem azonos a közösséggel. Nincs róla tapasztalatunk, mert reggel az utcasarkon, az egyetemen, azután , a kollégiumban, vasútállomáson vagy a presszóban sohasem a közösséggel találkozunk, beszélgetünk, tárgyalunk, hanem a professzor úrral, a Kovács Palival, Nagy Pistával, azaz mindig egy bizonyos másik emberrel. Amíg hát csak közösségről beszélünk, az elvont fogalom leple alatt saját életünk nagyon közösségellenes maradhat, akarva-akaratlan. Azt kell, megtanuljuk, hogy ne a megfoghatatlan és sohasem látott közösségre gondoljunk, hanem a másik emberre: arra a másik emberre, akivel viszont lépten-nyomon találkozunk, akár ő nyit időnként reánk, akár mi kopogtatunk nála, akár csak kiírása vagy üzenete ér el hozzánk.

Az automatába bedobja az ember a kétszázast, a gépet vagy motort elindítja s azután várja az eredményt. A gép csak ebből az egy szempontból érdekel: arra való, hogy engem kiszolgáljon, javíttatni csak akkor fogom, ha az érdekem kívánja, különben semmi közöm hozzá. A hideg, lélektelen masinával való viszonyom teljesen egyoldalú. Rendben is van ez így a gépek tekintetében. Az nincs azonban rendben, mikor emberek is ilyen személytelenné, a magam kiszolgálásán túl közömbössé, idegenné, szinte masinává válnak a számunkra. 

Magunk számára megkívánjuk a megértést, de nem jut eszünkbe, hogy a másik embert is meg kellene értenünk. Megkívánjuk a segítséget, jól esik mindenesetre, de gyakran nem gondolunk arra, mikor a másik embernek is szüksége volna rá.

A másik embert felismerni : az egyik lépés.
A másik: a másik emberre való tekintettel élni.

Nem vonhatja ki magát senki, mert Jancsi bácsival, Mariska nénivel, Nagy Pistával, Kovács Palival, az évfolyamtárssal, az ügyintézővel, a tanár úrral és a többiekkel naponként találkozunk mindannyian vagy olvassuk bejegyzéseiket, üzeneteiket.

Reagáljunk lehetőleg azonnal, hisz később úgyis kimegy a fejünkből és a legtöbb esetben pár perces időráfordításról van csak szó!

/Victor János írása alapján