,,Ha Selmec hív, mi ott leszünk…” – Selmeci Hagyományőrző Konferencia 2018

Idén harmadik alkalommal gyűltek össze Sopronban, (szeptember 14-15.) hogy szervezett és tematizált kereteken belül beszélgessenek a selmeci hagyományokról. Az esemény egyik ihletője egy 1972-ben Sopronban tartott szeminárium, mely akkor más néven és formában, de a diákhagyományaink kérdéseivel is foglalkozott.

1972

A Selmeci Hagyományőrző Konferencia ezen a néven másodszor lett megrendezve a Hűség Városában, ahol mind a négy hazai selmeci hagyományőrző város (Sopron, Miskolc, Dunaújváros, Székesfehérvár) képviseltette magát. Az összejövetel célja, hogy megismerjük egymás helyzetét, tanuljunk a többiek jól bevált módszereiből és beszéljünk a közös ügyeinkről. Az az elképzelés, hogy legyen egy fórum, ahol kielégítő időkeret mellett tudunk beszélni komolyabb témákról is, mindezt szabadon, nyílt részvételi lehetőséggel bármelyik tagunk számára, a lehető legkedvezőbb részvételi hozzájárulás mellett. Ez remek kapcsolatépítési lehetőséget is jelenthet, ahol hagyományainkban aktív emberek jobban megismerhetik egymást (tavaly ilyen testvérvárosi ismertségből szakestély is született). Idén is hívtunk hagyományainkat jól ismerő és kutató előadókat, akik segítettek nagyobb áttekintést adni történetünkről és felhívták a figyelmet a múlt, jelen és jövő kihívásaira.

Selmeci Hagyományőrző Konferencia 2017

A 0. csütörtöki napon már érkeztek Miskolcról vendégek, hogy a nálunk jelen lévő tanszéki balekoktatás menetébe bepillantást nyerjenek. Pénteken, a konferencia első napján megismertük a résztvevők szakjainak sajátos rendszerét, beiratkozástól egészen a végzésig. Ez az alapos ismertetés délután öt órától éjfélig tartott, kisebb szünetekkel és egy közös vacsorával. Érdekes és érdemes is volt hallgatni ezeket a beszámolókat, mert nem egy jó ötlettel lehetett gazdagabb az, aki saját karának fejlesztéséhez keresett módokat.

A szombati reggeli után Prof. dr. Bartha Dénes tartott előadást hagyományaink elmúlt évtizedeiről, majd Dr. ifj. Sarkady Sándor az ősi fészek, Selmecbánya kikényszerített elhagyásának történetét ismertette, melynek lassan 100 éves centenáriumi megemlékezését tartjuk. A felszólalások után röviden beszéltünk pár aktuális kérdésről (hagyományaink más intézményekben történő másolása, idei tanév rendezvényei) és meghatároztuk a délután jobban részletezni kívánt pontokat. Áttekintettük a tavalyi konferencia összefoglaló jegyzetét is, hogy lássuk milyen témákat vizsgáltunk akkor és milyen megállapításokra jutottunk velük. Volt lehetőség hagyományainkkal kapcsolatos kiadványok beszerzésére is.

Délután rövid sétát tettünk a Botanikus-kertben, megnéztük a hagyományainkhoz kötődő főbb nevezetességeket, majd a Ligneum kiállítóközpontot jártuk körbe, ahol Orbán Júlia intézményvezető asszony köszöntette vendégeinket. Ebéd után folytattuk a tanácskozást főbb témáink mentén, ezek közül pár: minőség vagy mennyiség kérdésköre, a konferencia hatása és jövője, Fehérvár helyzete, közös felület létrehozása programjainknak próbaként és a hallgatói aktivitás növelése.

Az egyéni vállalások jegyzőkönyvbe vétele után, a jól végzett munka kellemes fáradtságát oldva rövid és remek hangulatú nótaestet tartottunk, majd zárás után szabadfolyás vette kezdetét.

Köszönjük minden résztvevőnek és támogatónak, hogy sikeresen megrendezésre kerülhetett az összejövetel!

A múlthoz méltóan, a jövőt figyelve, a jelenben élve!

Vivat Selmec!

2017-es konferenciáról itt is olvashatsz többek között, vagy saját oldalunkon is.

Selmeci diákok&Debreceni hagyományőrzés

Jó szerencsét!

Mi is ez az egész debreceni diákhagyomány?

A történet egyik “újkori” szála akkor kezdődött, mikor egy debreceni diákot miskolciak elhívtak szakestélyre, idestova már több, mint nyolc éve.

,,Az ajándékba kapott fakupát emelgetve és arcunkat megvilágító sejtelmes gyertyafényben – miközben mindenki bőszen énekelte a selmecbányai diákdalokat; kivéve én, halandó debreceni diák – irigykedve jutott eszembe, hogy nálunk is szeretik a bort. Meg a dalokat. Meg az alföldi körülményességet. És a jó közösséget. És akkor már ne felejtsük el, hogy egyetemünk múltja nem csak húsz, száz, hanem közel ötszáz éves múltra tekint vissza. Előtört belőlem egy kicsit a debreceni „bezzeg”-ség.

Visszatérve a hagyományokra, kezembe és nyakamba vettem a nagykönyvtárat, refit, egyetemet, élőt és szobrot, s kutattam, vajon alkotott-e valamit őseink diákköztársasága; a színmagyar, református, debreceni társadalom engedett-e a németes selmecbányaihoz hasonló diákéletet a kollégium falai között? Nem lepődtem meg – megismerve iskolai tanulmányaim során, hogy miért is járt ki Csokonai az akkor még farkasokkal teli Nagyerdőre diákjaival -, hogy színes és vidám diákélet folyt itt évszázadokon keresztül. Innen indult tehát az egész.

A Debreceni Egyetem jogelődjében, a Kollégiumban a szegényes lakhely, élelmezés és nagy szigor mellett jöttek létre az iskolai lakomák, a symposionok. 1598-ból származó feljegyzések szerint egyes alkalmakkor a diákok magyaros szívességgel megvendégelték a tanárokat. A lakomatartásra később egyre több okot eszeltek ki a diákok. Lakoma volt, ha a kiküldöttek megérkeztek, ha születésnap volt, ha az iskolától valaki elvált. Ezek tartása kétszáz év elteltével folyamatosan korlátok közé szorult. Az erős puritanizmus nehezen viselte, hogy a diákok a felvilágosodás hatására világi dalokat énekeljenek, s esetleg még táncoljanak is (ezt az ördögtől valónak tartották)… Azonban hiába volt tiltott a symposion, mind az anekdoták, mind a versek, dalok megszaporodása arról tanúskodik hogy a jókedvű gyülekezések, összejárások a Kollégium falai között és azon túl tovább virágoztak (Nagyerdőn, kocsmákban, kávéházakban).

Az egyetem létrejötte után bálok, majd a selmecbányai hagyományon alapuló szakestek áttelepítésével próbálkoztak, több-kevesebb sikerrel. Az Agráron minden évben rendeznek Sárgulást a végzős diákoknak, a Kollégium volt leánynevelő iskolájában, a jelenleg hatosztályos Dóczy Gimnáziumában pedig különböző hagyományokat (dalok, öltözet, Abigél, Szabó Magda emlékei) ápolnak. A magyaros vendéglátásra, a tanulás utáni kötetlen barátkozásra és közös vacsorára épülő, évszázados tradíciókon alapuló szervezett este, a symposion csak a közelmúltban éledt újra.

Már a 10. „újkori” symposiont tartjuk, s remélhetőleg év végére megjelenik a Debreceni diák dalos- és anekdotáskönyve is, mely magában foglalja az összegyűjtött dalokat, anekdotákat, verseket, valamint bővebb leírását adja a hagyományos debreceni diákszokásoknak. Emellett hasznos tippeket is ad azoknak, akik szintén folytatni szeretnék a symposion tradícióját.” 
(Az idézet forrása 2015.06.10-én kelt)

Örömmel olvastuk ezeket a sorokat, hisz a saját gyökerű hagyományőrzés minden intézmény büszkesége lehet. Ilyen tevékenységet erőnkhöz mérten igyekszünk támogatni, ha kutatásaink során hasznos anyagot találunk (találtunk 🙂 ). Felvettük a kapcsolatot a debreceniekkel és idén márciusban vendégül is láthattuk őket Nedvesestünkön. A kapcsolat tovább erősödött és hétvégén már Debrecen felé utaztunk a XVI. Symposiumra. Izgatottan vártuk az eseményt, csak találgatni tudtuk, hogy: Milyen dalok lesznek? Ki és hogyan fogja levezényelni az estét? Lesz-e felszólalás? Milyen társaság gyűlik majd össze?

Nem kellett sok időt bizonytalanságban töltenünk, az utolsó kérdésre hamar megkaptuk a választ, remek társaság jött össze. A rendezvény előtt, délutáni városnézést szerveztek nekünk, majd egy borozóba tértünk be, ahol rövid helytörténeti előadást kaptunk a kulturális rendezvényeknek is otthont adó pince tulajdonosától.

Az este

A Symosium vezetőjét (szénior) szavazással megválasztottuk, majd lett felelőse a világításnak, a szénior helyettesének, de még a mosogató deáknak is (lotor). Gitárkísérettel nótáztunk, de mondták, hogy nem ritka a tangóharmonika sem.
A bemutatkozó kör és felszólalások után vacsorát is kaptunk (ez remek ötlet, tudom nekünk is javasolni 😀 ) . Az étek neve vetrece volt, ami egy gulyás- vagy pörköltféle étel és remekül esett a pár pohár bor után.


A kép illusztráció, hamar elfogyott és a symposium után már csak az üres bográcsot lehetett volna fotózni. Az ételt savanyítják és cipóval, zsömlével fogyasztják.

 

 

Voltak felszólalások, vittünk ajándékot is, többek között egy érdekes tényt, ami hagyománykutatás közben került felszínre. A Selmeci diákok és a debreceniek között ugyanis van némi régebbi kapcsolat. A hírünk biztos eljutott oda is, hisz diáknyelv szótárukban a 19. századból ezt olvashatjuk a mulatós diák megnevezésére: selmeci. 😀

selmeci diák debreceni diáknyelvben

Jó hangulatban zártuk az estét, amit még nótázások és kötetlen beszélgetések követtek három után is.

debreceni symposium debreceni diákhagyományok füzet

Remek hétvége volt, köszönjük az ivitálást. Örülünk, hogy ilyen kezdeményezések és események vannak a keleti végeken. Ahogy Debrecenben mondták:

Vivat societas!

 

 

 

 

A másik ember

Beszédekben, újságcikkekben, politikai programokban, a társadalmi kérdésről szóló munkákban egyre gyakrabban előforduló szó : a közösség, A „közösségi gondolat megvalósítását” emlegetik és ígérik. Ami azt mutatja, hogy a közösség problémái egyre égetőbbek, viszont megoldásuktól még mindig nagyon messze vagyunk, különben nem kellene annyit emlegetnünk a közösséget. Ennek sok önzés és szándékos ellenálláson kívül az is oka, hogy sokszor a jószándékú ember sem tudja hirtelenében, hogy hol fogjon hozzá : azonkívül, hogy talán ő is beletartozik, mi dolga neki a közösséggel ? Közösség. Elvont fogalom, valami hatalmas, nagy dolgot jelent, úgy érezzük, amivel államférfiaknak és politikusoknak dolguk törődni, amihez mi kis emberek vagyunk. Nehéz is elképzelni ; sok embert, tömeget szoktunk látni, de az nem azonos a közösséggel. Nincs róla tapasztalatunk, mert reggel az utcasarkon, az egyetemen, azután , a kollégiumban, vasútállomáson vagy a presszóban sohasem a közösséggel találkozunk, beszélgetünk, tárgyalunk, hanem a professzor úrral, a Kovács Palival, Nagy Pistával, azaz mindig egy bizonyos másik emberrel. Amíg hát csak közösségről beszélünk, az elvont fogalom leple alatt saját életünk nagyon közösségellenes maradhat, akarva-akaratlan. Azt kell, megtanuljuk, hogy ne a megfoghatatlan és sohasem látott közösségre gondoljunk, hanem a másik emberre: arra a másik emberre, akivel viszont lépten-nyomon találkozunk, akár ő nyit időnként reánk, akár mi kopogtatunk nála, akár csak kiírása vagy üzenete ér el hozzánk.

Az automatába bedobja az ember a kétszázast, a gépet vagy motort elindítja s azután várja az eredményt. A gép csak ebből az egy szempontból érdekel: arra való, hogy engem kiszolgáljon, javíttatni csak akkor fogom, ha az érdekem kívánja, különben semmi közöm hozzá. A hideg, lélektelen masinával való viszonyom teljesen egyoldalú. Rendben is van ez így a gépek tekintetében. Az nincs azonban rendben, mikor emberek is ilyen személytelenné, a magam kiszolgálásán túl közömbössé, idegenné, szinte masinává válnak a számunkra. 

Magunk számára megkívánjuk a megértést, de nem jut eszünkbe, hogy a másik embert is meg kellene értenünk. Megkívánjuk a segítséget, jól esik mindenesetre, de gyakran nem gondolunk arra, mikor a másik embernek is szüksége volna rá.

A másik embert felismerni : az egyik lépés.
A másik: a másik emberre való tekintettel élni.

Nem vonhatja ki magát senki, mert Jancsi bácsival, Mariska nénivel, Nagy Pistával, Kovács Palival, az évfolyamtárssal, az ügyintézővel, a tanár úrral és a többiekkel naponként találkozunk mindannyian vagy olvassuk bejegyzéseiket, üzeneteiket.

Reagáljunk lehetőleg azonnal, hisz később úgyis kimegy a fejünkből és a legtöbb esetben pár perces időráfordításról van csak szó!

/Victor János írása alapján 

 

Mindenkinek van ilyen ismerőse :D

Kinek ismerős a helyzet? :D

Mindig van, aki elkezdi :D

A hétköznapi szuperhősök :D

Biztos veled is megtörtént már legalább egyszer :D

Majd egyszer talán ők is megértik :D

True story

1. oldal / 11

JÓ SZERENCSÉT!