Mostanában nem meglepő, ha olyan burs “kiegészítőkkel” találkozunk, mint a pipa, a fokos, vagy a selmeci sapka (esetleg páran láttak már valamilyen szúró vagy vágófegyvert is régebbi képeken). Ezek viseletünk szerves részét képezik és széles körben ismertek. Volt azonban egy olyan tárgy is, ami Selmecen is megjelent a diákok körében, igaz manapság már sehol nem találkozni vele a testvérvárosokban (maximum a Soproni Központ Bányászati Múzeumban). Ez a ziegenhainer.

Mi ez és hogy került képbe Selmecen?

Németországban híres volt a jénai somfabot, amelyet ziegenhainer néven ismertek és emlegettek. Nevét a Jéna mellett lévő Ziegenhain településről kapta, ahol a parasztok ősidők óta somfából faragták botjukat. Ezt a divatot felkapták a jénai diákok, s tőlük vette át a somfabot használatát egész Németország aranyifjúsága. A bot kb. 80-90 cm hosszú, esetenként faragott és a tetején bőrszíjjal ellátott, mellyel a csuklóhoz rögzítették a pálcát. A csavart formát az eredményezte, hogy a som fiatal törzse vagy függőleges ága köré gyakran tekeredett egy másik fásszárú. Később ezt a csavaros mintázatot gyakran utánozták faragással azokon a darabokon, melyeken ez természetesen nem volt megtalálható. Ez a fajta bot gyakran fegyverként is jó szolgálatot tehetett verekedések alkalmával. Ezt a divatot hozták be a német ajkú hallgatók Selmecre is.

Magyarországon a német egyetemeken szokásos burchenschaft mozgalom csak Selmecbányán vert gyökeret. Az iskolai szokások szorgos búvárai megállapították, hogy a huszas évek  elején (19. század). Ausztriából idekerülő diákok vitték ebben a kezdeményező szerepet. Julius von Helms, a tiroli Anton Pachler  és a bécsi rendőrség szeme elől eltűnni akaró Karl Stegmayer  alapította a selmeci „német társaságot”. Pajkos, merész fellépésük hamar követésre talált és meglehetősen felforgatta az addigi diákéletet. Viseletük elengedhetetlen tartozéka volt a ziegenhainer, ami Európa szerte a burschenschaftok egyik jelképánek számított.

A selmeci ziegenhainerek egyik jellemzője, hogy két keresztbe fordított tőrt ábrázolnak F.F.P.P. betűkkel ( „fratres fideles pro patria”, magyarul testvérek, hűséggel a hazáért).

Miért tűnt el a köztudatból?

A burschenschaft mozgalom üldöztetése idején a Monarchiában a rendőrség ezt a botot ahol érte, elkobozta. Kissé átgondolatlan szokás volt az is, hogy a pálcák tulajdonosai társaik nevét is belevésték a fába, ezért kiválóan alkalmazhatták a hatóságok bűnjelként és nyomozást segítő tárgyként is. Állítólag a lefoglalt botok megsemmisítését maga Ferenc császár felügyelte. Valószínűsítjük, hogy a német diákszokások tiltása (1877) és a későbbi magyarosítási törekvések miatt kopott ki használatuk a diákéletből.

Megítélésük szerint a burchenschaft mozgalom mint a német ifjak „felforgató” nemzeti törekvéseinek képviselője elsősorban politikai szervezetnek minősült. Gyakorlatilag azonban , legalábbis ez a selmeci hajtás nem igen volt több, mint kifele zárt, belül összetartó diákközösség, amely hagyományos szokások szerint rendezte be és élte saját,elég színes, de kissé öncélú életét.

A Selmecbányáról egy különleges ziegenhainer került Pistel Alfonz hagyatékából a Központi Bányászati Múzeumba 1853-ból. Érdekessége, hogy olvasható rajta a „GLÜCK AUF” felirat.

A ziegenhainer projekt

Korábban volt egy kőhattyús felhívás ösztöndíj jellegel egy korhű ziegenhainer elkészítésére (faiparos diákokra, öregdiákokra gondolva elsősorban), de arra nem érkezett jelentkezés, így saját berkeken belül gondoltam megoldani a melót. Öcsémet megkértem, hogy születésnapomra készítsen el egy ziegenhainert, az se baj, ha karácsonyra lesz kész. Ki is választott a környéken egy somfát és haza is hoztuk a botnak való törzset és ágat. Vártunk pár hónapot, hogy kiszáradjon, majd mondtam, hogy ideje nekiállni a kérgezésnek és a faragásnak. Sajnos öcsém meggondolta magát és azt mondta, hogy ő így nem tud faragni, szüksége van egy vonószékre a művelethez. Kicsit zsarolás szagot éreztem, de végül segítettem neki egypár dologban a vonószék készítésénél.


Miután ez megvolt, nagy nehezen rá tudtam venni, hogy kezdje meg a faragást is, mivel elsősorban szerszámai neki vannak, másodsorban jobban is ért hozzá, harmadsorban pedig ezt ígérte. 😀 Az első kiszemelt bot sajnos megrepedt, de szerencsére hoztunk anno egy vékonyabbat is, így ebből készült el.

Lassan elkészült a spirális faragás, ezután fúrtam rá egy lyukat és átfűztem benne a bőrszíjat.


Végül eljöttem hazulról de még kértem, hogy kezelje valamilyen anyaggal, hogy barnább legyen. Diópácból meg ki tudja milyen olajból készített valamilyen keveréket, előtte még csiszolt a boton és tökéletesítette a faragásokat. Ilyen lett:

Már csak az utolsó simítások vannak hátra rajta, de az már ráérősebb, a munka nagyja letudva. Így is több, mint fél év volt, mire idáig jutott a projekt. Már csak vésni vagy égetni szeretnék bele néhány feliratot, valamint a végére keresek majd egy fém pálcavéget. Ha nem is tökéletesen korhű, de valami nagyon hasonlatos lett a végeredmény. 🙂

kREDitvadász

Felhasznált források:

Központ Bányászati Múzeum blogja
Rapics Rajmund: Som. A természet (1936/3. szám)
Debreczeni Dániel a. Ray: A selmecbányai Alma Mater kebelében született diáktársaságok története
fencingclassics.wordpress.com 

Olvastad már ezeket a cikkeinket?

A diákhagyományokról (suum cuique)

Ki is valójában Tóbiás?

Jelképünk nem pickhammer juppajdé, juppajda!