Tag: közösség

A másik ember

Beszédekben, újságcikkekben, politikai programokban, a társadalmi kérdésről szóló munkákban egyre gyakrabban előforduló szó : a közösség, A „közösségi gondolat megvalósítását” emlegetik és ígérik. Ami azt mutatja, hogy a közösség problémái egyre égetőbbek, viszont megoldásuktól még mindig nagyon messze vagyunk, különben nem kellene annyit emlegetnünk a közösséget. Ennek sok önzés és szándékos ellenálláson kívül az is oka, hogy sokszor a jószándékú ember sem tudja hirtelenében, hogy hol fogjon hozzá : azonkívül, hogy talán ő is beletartozik, mi dolga neki a közösséggel ? Közösség. Elvont fogalom, valami hatalmas, nagy dolgot jelent, úgy érezzük, amivel államférfiaknak és politikusoknak dolguk törődni, amihez mi kis emberek vagyunk. Nehéz is elképzelni ; sok embert, tömeget szoktunk látni, de az nem azonos a közösséggel. Nincs róla tapasztalatunk, mert reggel az utcasarkon, az egyetemen, azután , a kollégiumban, vasútállomáson vagy a presszóban sohasem a közösséggel találkozunk, beszélgetünk, tárgyalunk, hanem a professzor úrral, a Kovács Palival, Nagy Pistával, azaz mindig egy bizonyos másik emberrel. Amíg hát csak közösségről beszélünk, az elvont fogalom leple alatt saját életünk nagyon közösségellenes maradhat, akarva-akaratlan. Azt kell, megtanuljuk, hogy ne a megfoghatatlan és sohasem látott közösségre gondoljunk, hanem a másik emberre: arra a másik emberre, akivel viszont lépten-nyomon találkozunk, akár ő nyit időnként reánk, akár mi kopogtatunk nála, akár csak kiírása vagy üzenete ér el hozzánk.

Az automatába bedobja az ember a kétszázast, a gépet vagy motort elindítja s azután várja az eredményt. A gép csak ebből az egy szempontból érdekel: arra való, hogy engem kiszolgáljon, javíttatni csak akkor fogom, ha az érdekem kívánja, különben semmi közöm hozzá. A hideg, lélektelen masinával való viszonyom teljesen egyoldalú. Rendben is van ez így a gépek tekintetében. Az nincs azonban rendben, mikor emberek is ilyen személytelenné, a magam kiszolgálásán túl közömbössé, idegenné, szinte masinává válnak a számunkra. 

Magunk számára megkívánjuk a megértést, de nem jut eszünkbe, hogy a másik embert is meg kellene értenünk. Megkívánjuk a segítséget, jól esik mindenesetre, de gyakran nem gondolunk arra, mikor a másik embernek is szüksége volna rá.

A másik embert felismerni : az egyik lépés.
A másik: a másik emberre való tekintettel élni.

Nem vonhatja ki magát senki, mert Jancsi bácsival, Mariska nénivel, Nagy Pistával, Kovács Palival, az évfolyamtárssal, az ügyintézővel, a tanár úrral és a többiekkel naponként találkozunk mindannyian vagy olvassuk bejegyzéseiket, üzeneteiket.

Reagáljunk lehetőleg azonnal, hisz később úgyis kimegy a fejünkből és a legtöbb esetben pár perces időráfordításról van csak szó!

/Victor János írása alapján 

 

A történelem ismétli önmagát?

{,,Mindent kötelességük átmenteni, és ha kell, át kell alakítani a formákat, de anélkül, hogy a gondolatot sértenék.”}

A történelem valóban szereti ismételni önmagát. Ifj. Sarkady Sándor a. Narrátor PhD értekezéséből sok ilyen minta látszik. Mára ezt a részletet választottuk, különösképpen a fentebb is olvasható mondatot, melyet a Kőhattyú szintén egyik céljának tekint!

kép: nyme.hu

/Mit jelent az, hogy selmeci diák?/
„Fogalom ez, többet jelent mint alapszabályok adta keret. Személyi barátság és a sorsközösség az, ami bennünket erős kévévé köt össze. Baráti kötelék, ami itt fonódik a főiskolás esztendők alatt, de túlnő a „kolléga úr” viszonyán, elkísér egy életen keresztül a halálig” – mondta a Szent Imre Kör elnöke.

Példának a sok év elmúltával való találkozást hozta fel Bubics. Mert ez a találkozás különbözik minden más találkozástól, különösen olyantól, ahol az egykori iskolatársak azt sem tudják, hogyan szólítsák meg egymást. Régi hagyomány az alapja ennek a közösségnek. Nem a balekbál emléke, vagy a szakestélyek mámoros hangulata, sem a „Ballag már a vén diák” dallama. Hanem a másoknak furcsa, esetleg nevetségesnek tűnő diákélet szelleme az, ami úgy szívódott beléjük az évek során a főiskolán. Nagyapáik és apáik ugyanúgy rótták a szalamandereket a selmeci utcákon, mint ahogy most ők teszik ugyanezt a soproni utcákon. Bubics megállapította, hogy gyengült a sorsközösség tudata.

A hagyományokat sem tudták maradéktalanul Sopronba átmenteni az elődök. Ennek oka az új környezet és a hihetetlenül mozgalmas időszak volt. Kezdetben még sokan a békebeli Selmec életét élték. A gazdasági válság azonban legkeményebb ellenfele lett a hagyományoknak. Egy új fiatal generáció lazította az öregek egységét. A fiúk egy része már idegenkedik a régi szokásoktól. Azokból így lassan el-elmarad valami.

Beszédében Bubics hangsúlyozta, nem szabad engedni, hogy a hagyományok mindinkább csak emlékként éljenek tovább. A szellemet ápolni kell, tudatosítani kell, hogy a selmeci diák testvér, akit szeretni, segíteni kell még áldozat árán is. A válságot át kell vészelniük a hagyományoknak. Mindent kötelességük átmenteni, és ha kell, át kell alakítani a formákat, de anélkül, hogy a gondolatot sértenék. Ezekben a nehéz időkben féltve kell őrizni az ősi hagyományokat; eljön az idő, amikor egy újabb diákgeneráció teljes vitalitásukban kibontja majd azokat. A hagyományokból nem csak erőt meríthetnek, de velük meg tudják őrizni vezető helyüket a magyar diákközösségek között is.

JÓ SZERENCSÉT!