Tóbiás, a garabonciás


Elbeszélés
Írta: Kosáryné  Réz Lola

Persze, hiszen még Tóbiásról sem meséltem. Réges-régen, mikor jó világ volt mindenütt, talán még rosszabb volt szegénynek lenni, mint mostanában. Találtam a régi családi írások között egy levelet, ami így hangzott:

Tekintetes jó uram! Azon alázatos kéréssel bátorkodom jelentkezni, miszerint kegyeskednék nekem félfrtot, azaz ötven krajcárt kölcsönképpen adni, mivelhogy a cipőmet nem tudom hazahozatni a cipésztől és különben is nagyon meg vagyok szorulva. Biztosítom tekintetes jó Uramat, hogy szívességét el nem felejteni és a fenti összeget 1. Mártii, azaz jövő hó 1-én pontosan visszatéríteni fogom.
A levél hátulján ott volt a nyugta is: 50, azaz: ötven krajcárt a mai napom kölcsönképpen felvettem.

Forgattam a négyréthajtott vékony papirost. Szegény fiú! Vajon igazán a cipőjére kellett-e az ötven krajcár és visszafizette-e Félix bácsinak? S amint forgattam, a belső lapon, más írással, vékony, női betűkkel ezt találtam írva:
— Persze, könnyű Tóbiásnak. Ö garabonciás, ő a cipőjét sohasem …
Itt le volt szakítva a papiros.
Mit nem tett Tóbiás a cipőjével, ki volt Tóbiás és miért gondolták garabonciásnak szegényt?… Nem tudhattam meg az írásból. De egyszerre egy hang csendült a régi csöndes esték emlékeiből felém. Tücsökzenés, holdvilágos estéken, napról-napra hallottam, amint egyik hegyoldalról a másik hegyoldalra szállt ez a hang, beleütödött a sziklákba és viszaverődött megint. Víg diákok kiáltották lassú énekhangon egymásnak, a völgyben alvó város fölött, régi hagyományképpen, az öröklött mókát:
— Tó-ó-óbiás! Mi-i-it csinálsz?
S jött reá szapora nótával a felelet:
— Csinálom a csizmám, csizmám, csizmám,
Csinálom a csizmám, csizmám, csizmám.

És most hirtelen úgy tűnt fel nekem, mintha Tóbiás maga felelne a kérdésemre mélyzengésü, víg, duhaj hangján és félrecsapott bányászsapkája alatt, százgalléru köpönyege fölött láttam megvillanni két tüzes fekete szemét … Persze, hiszen Tóbiásról is kellene mesélnem.

selmeci látkép
A sok szegény diák közt legszegényebb volt Tóbiás. Senki sem tudta, honnan jött. Gyalog érkezett rongyos csizmában, üres tarisznyával, százgallérú köpönyegével. Semmi más vagyona nem volt. Fönt, az erdőszélén, a bányagróf kőkerítésű kertjén túl lakott egy elhagyatott, omladozó házban, amit — azt mondják — maga támasztott meg néhány gerendával, hogy el ne dűljön. Egyszer lent, a piactéren, kisasszonyokat látott kirándulásra készülődni szamárra aggatott nagy ételeskosarakkal. Hozzájuk ment, meghajolt és mondta:
— Ne méltóztassanak elindulni, mert eső lesz. Az égbolt tisztakéken mosolygott. De Tóbiás látta már előbb a hegytetőről, hogy tettetett csak a derült gondtalansága. Gyors fekete felhők közeledtek, meg- megvillanó, meg-meglebbenő szárnnyal.
A legkényesebbik kisasszony, a cukrász leánya, toppantott a lábával.
— Nem jön. Különben is, semmi köze hozzá. Induljunk. Tóbiás rávillantotta a szemét, aztán elmosolyodott. Fordult lebegő köpönyegével s eltűnt az utcasarkon… abban a pillanatban már menekülő szél csapkodta végig az ablakokat az utcán és nekirohant a kisasszoknak…aztán nagyot dördült az ég és itt volt a zápor…
Pedig ez ritkaság októberi időben.
— Bezzeg a köpönyeges diák hozta, csupa gonoszkodásból!
A garabonciás!

Tóbiás egyéb különös dolgot is művelt. Az elhagyatott ház tetejére furcsa kis zászlócskát csinált. A szél járását figyelte vele. Papírból kivágott ördögarc volt, hosszú, puhán lobogó, vörös rongynyelvvel. Az emberek, akik arra jártak, megálltak és fejcsóválva nézték. S ha Tóbiás az erdőben barangolt, mogyorót, gombát, csipkebogyót, száraz fát szedett magának és hazavitte százgallérú köpönyege alatt, az emberek már azt hitték, valami varázslatban sántikál megint. Egyszer látták, amint a ház előtt ülve, a csizmája talpát igazgatta. Fakalapáccsal kalapálta és nagy szögeket vert belé. Még aznap este tudta mindenki a városban, hogy Tóbiás a csizmáján mesterkedett és törték a fejüket, miért? Az örökké ifjúasszony, Kovacsik suszterné felsóhajtott:
— Hej, furcsa dolgok járhatnak az ő eszében! Ki tudja? Hátha csak valami bűvös szót kell kimondania és ahány szöget üt a cipője talpába, annyi asszonynak-lánynak a szívét készteti magához? Kovacsik suszterné pedig olyan természetű volt, hogy nemcsak másoknak, de önmagának is könnyen elhitt minden rosszat az emberekről. így aztán másnap már szent meggyőződéssel mondta tovább:
— A garabonciás diák odaifent új varázslatot csinált … ahány szöget ver a csizmája talpába, annyi asszonynak-lánynak a szívét készteti magához.

Szegény Tóbiás pedig ezalatt csöndesen káromkodott odafent, a rozzant ház előtt. Sohasem volt csizmadia életében és minden áldott este újra kezdte a munkát, mert sehogysem volt jó. Ha szöget vert belé, kiállott belül a hegye. Ha beverte a hegyét, újra lejött a talp. Pénze, egy picula nem sok, annyi sem volt, hogy mesteremberhez adja, Félix bácsit pedig nem ismerte, hogy kölcsönt kérhetett volna tőle, ő is, mint a többi szegény diák. Elkeseredésében, amint ott kalapálta a csizmát a holdvilágnál, énekelni kezdett. Szép, zengő, mély hangja volt. Átzúgott a völgy felett, mint a harangszó és a szemközti hegyoldalon meghallották a diákok és megismerték a hangját.
Visszakiáltották neki:
— Tó-ó-óbiás! Mi-i-it csinálsz?
És Tóbiás felelt:
— Csinálom a csizmám, csizmám, csizmám,
Csinálom a csizmám, csizmám, csizmám…

Tóbiás, a garabonciás

Tóbiás, a garabonciás

Azóta énekelték ezt a furcsa nótát minden este, még akkor is, mikor Tóbiás abbahagyta már a meddő vesződséget és a kabátját vette szemügyre ami itt is, ott is csupa szakadás volt. A százgallérú köpönyeg meleg kezdett már lenni, de nem vehette le szegény.
— Hej, ha igazán garabonciás lennék! — panaszkodott a barátainak. — Ha én igazán garabonciás lennék, az lenne jó! Sarkantyút is tétetnék a csizmámra, a kabátomra bársonyból varratnék foltokat és, ha nem is száz, de legalább egy leánynak, a legszebb lánynak a szívét magamhoz késztetném … Parlagi Jóska, — aki azt a levelet is írta Félix bácsinak — azt mondta neki akkor:
— Már miért ne volnál te garabonciás?
— Verekedni akarsz? — kérdezte nekigyürkőzve Tóbiás.
— Dehogy akarok. De nem hallottál te a wizardokról ?
— Nem én.
— Tudós Kachelmann János úr magyarázta nekem a múltkor, hogy a lappok között vannak okos emberek is. Wizardok, vagyis varázslók. Ezek pedig pénzért adják a jó szelet a bálnavadászoknak. Mielőtt egy bálnavadász kimegy a tengerre, nem mulasztja el, hogy egy wizardhoz menjen és jó szelet rendeljen magának. Aztán, ha jó volt a szél, megdicséri a wizardot, ha pedig rossz volt a szél, leszidja saját magát, amiért a többi wizardokat is meg nem vesztegette, akik most, íme, összefogtak bosszúból az ő wizardja ellen.
— Bánom is én a wizardokat.

A piactéren beszélgettek a diákok. Tóbiás otthagyta most őket és megindult fölfelé a keskeny, meredek kis utcán a hegyoldali kertecskék között, ahol boglyákba rakva füstölt és égett a szemét és ahol friss ibolya lesett ki a kerítés alól és dalolva ásták fel a jószagú, nedves, friss földet a leányok. Szomorú volt a tavasz Tóbiásnak. Sokat fázott és éhezett télen, de az az ő dolga volt. Kinek mi köze hozzá? Összehúzta magán a százgallérú köpönyeget, sápadt, hallgatag arcával, villogó szemeivel sietve ment végig a városon és nem törődött vele, ha összesúgtak mögötte az emberek. De most, tavasszal, mikor mindenki kitárja az ablakát, a köpönyegét, a szívét, hogy belesüssön a nap, most keserves volt a nyomorúsága … Annál is inkább, mert a szíve fájdalmasan el-elszorult, ha néha meglátta a gazdag cukrász lányát az ablakban, vagy a templomba menet.
— Hohó. Tóbiás! Megállj! — Kiáltott utána Parlagi Jóska. Tóbiás megfordult a könnyű szélben, hogy csak úgy lebegett rajta a köpönyeg …
— Mit akarsz?
— Csak azért jöttem, — kiáltotta lihegve Jóska. — csak azért jöttem utánad, hogy megbeszéljük a holnapi időt. Nagyot vágott feléje a szemével. Oldalt, a kerítésre könyökölve, ott fülelt már Kovacsik suszterné, jobbról-balról három-négy más bámészkodó.
— A holnapi időt? — kérdezte Tóbiás.
Meglátta Kovacsiknét és neki is megvillant pajkosan a szeme.
— Jól van, Jóska, gyere hát, megbeszéljük. S titokzatos suttogással, nagyokat nevetve, tovább indultak ketten a guruló kavicsok között. Kovacsikné elképedve nézett utánuk, míg csak el nem tűntek. Aztán nagyot lélegzett.
— A holnapi időt! Nagy, kerek szemekkel, fejcsóválva intett oda a szomszédasszonyoknak. Azok visszabólogattak neki. Másnap pedig olyan áprilisi, komédiás idő talált lenni, amilyenre senki se emlékezett. Tízszer kisütött a nap, tízszer elborult, a szél forgott — táncolt az utcákon, hol ijesztően füttyült-dudált, hol meg-meg bársonyosan-lágyan simogatta a fák frissvirágos ágait. Odalent a városban elkapta a polgármester kalapiát, a cukrászkisasszony szalagos napernyőjét, amivel parádézni akart, fent, a hegyoldalon pedig Kovacsikné frissen mosott, szárítani kiakasztott fehérneműjét. Lihegve szaladt utána az ifiasszony, alig tudta összeszedni a gonosz csipkebokrok között.

Estefelé elhatározta magát. Tiszta kendőt kötött a fejére, megfordította a kötényét, keresztet vetett és elindult a hegytető felé. Óvatosan ment egyre feljebb a süppedős tavaszi földön, a bányagróf kertjének kőfala mellett. Tóbiás a vacsorát főzte már. Kint, a ház előtt, égett a tűz, fölötte villás fára akasztva, valami régi füles fazék. Abban főtt a leves. Mi tagadás, varjúleves volt. A füst vígan szállott az égnek, ahol elnyújtózva úsztak a felhők lejebb, a lila hegyek felé. Pirosak voltak mind a széltől és ragyogtak a napban. Kovacsikné előrenyújtotta a fejét két alacsony fenyő között, de nem hallott semmit, a diák hallgatagon ült a tűznél és maga elé bámult.
— Ifiúr — szólalt meg végre Kovacsikné és hízelkedő-leselkedő lépéseivel közelebb jött.
— Ifiúr, drágám!
Tóbiás feltekintett. Hogyan villant a szeme! Kovacsikné szinte megijedt tőle.
A szívére szorította a kezét.
— Ifiúr, drágám … Csak azt kérdeném … milyen lesz holnap az idő?
Tóbiás a homlokát ráncolta.
— Szeles — mondta végül mérgesen.
— Ifiúr, drágám, — kezdte újra Kovacsikné és már majdnem sírt. — a fehérnemű! Mit csináljak a fehérneművel? Ma is alig tudtam összeszedni.
Odabent nincs helyem, hogy felakasszam … Ugye, talán … talán mégsem lesz olyan nagy szél, mint amilyen ma volt? Tóbiás megrántotta a vállát, morgott valamit, a tüzet igazította, aztán hirtelen ráförmedt Kovacsiknéra: 
— Nem tudom.
Rosszkedvű volt szegény, mert a vasárnapi kéményseprős-mulatság bántotta, ahová a cukrászkisasszony is elígérkezett. De ő nem mehet el ilyen rongyosan.
— Ifiúr, drágám … Ha egy kicsit … egy icipicit tekintettel volna … Ne legyen olyan rosszkedvű … Miért olyan rosszkedvű? Ki bántotta? Azért nem kell, hogy éppen az én fehérneműm …
— Kovacsikné, lelkem, — mondta Tóbiás, — én nekem úgyis sok a keserűségem, ne keserítsen el még jobban! Mit akar tőlem?
— Hogy mondaná meg, mi a keserűsége! Hátha segítek rajta ? Tóbiás ránézett.
— Rongyos a csizmám! — mondta mély hangon. Kovacsikné majdnem megölelte.
— Csak ez az egész, ifiuram? Adja ide hamar azt a csizmát, hadd szaladok vele. Rögtön megcsináltatom az urammal, reggelre felhozom, még ki is fényesítem!
— Hagyjon engem, Kovacsikné lelkem. Nincs nekem pénzem.
— Nem kell pénz. Csak éppen, hogy a szél ne legyen olyan erős … látja, megpenészedik odabent a drága szép fehérneműm …. Hát? Nem lesz olyan erős a szél? … Tóbiás nagyot lélegzett, felállt, körülnézett, az eget figyelte, a felhőket, a libegő piros nyelvet a háztetőn, aztán megrántotta a vállát és kicsit elmosolyodott. — Hát talán nem lesz olyan erős.

Azt persze nem is kell mondanom, hogy ezentúl nem volt nap, hogy Tóbiást valamilyen ügyben fel ne keresték volna. Hol szél nem kellett, hol eső, hol egyik sem. Tóbiás eleinte bosszankodott, szabadkozott. De nem volt mit ennie és amellett igazán becsületes volt. Ha reménytelen kéréssel kopogtatott valaki nála, azt mondta:
— Sajnálom … már elígértem másnak az időt.
És nem fogadott el semmit tőle. Egyszer pedig a szegény öreg Hupkánét ingyen figyelmeztette az esőre, mikor a kis csirkéit ki akarta ereszteni a borító alól. Különben sem kívánt sokat. Egv kis vajat, túrót, egy font kenyeret, egy-két tojást, egv kis szalonnát … Csakhogy szabó nem volt az időrendelők között. A szabónak mindegy, milyen az idő, ő födél alatt üldögél. Olyan okos felesége sem volt egyiknek sem, mint Kovacsiknak a suszternek. De Parlagi Jóska nem hagyta cserben a barátját.
— Kisasszony — mondta a cukrász szép leányának, — tudom, hogy aranyból van a szíve, ha ugyan nem marcipánból, ami még többet ér. Azt is tudom, hogy nagyon ügyesek az ujjai … Azt is tudom, hogy soknak a sóhajtását viszi maga után, amerre jár…
— Ugyan, ugyan! — Pirult a cukrászkisasszony.
— Bizony! Ezért jöttem kegvedhez, hogy mondjon valamit a holnapi bálról.
Van egy diák közöttünk, aki fülig szerelmes, szegény, de rongyos a kabátja és nem jöhet el … Ha valaki megfoltozná … A cukrászkisasszony felnézett.
— Kibe szerelmes?
Jóska szabadkozni kezdett, hogy az titok. De a cukrászkisasszony kivette belőle, hogy annak a leánynak szőke haja van, kék szeme, a neve pedig V-vel kezdődik.
— És mivel végződik? Jóska nagyot sóhajtott.
— Úgyis tudja már hiszen. Kegyedbe szerelmes. Vilmuska kisasszonv megint elpirult.
— Ki az?
De ezt már igazán nem mondta meg Jóska. Még a haja színét sem. A neve kezdőbetűjét sem.
— Jól van — mondta a cukrászkisasszony.
— Hozza el a kabátját, én magam megfoltozom. De meg ne mondja neki, hogy én varrom meg, mert akkor szégyelne eljönni. Magában pedig ezt gondolta:
— Majd megismerem én ezer közül is. Jóska elhozta a kabátot. Vilmuska kisasszony elővette a foltoknak való rongyokat. De ők mindig selyemben-bársonyban jártak az anyjával együtt. Nem akadt közte olyan közönséges, durva posztó.
— Annál jobb! — nevetett a kisasszony — Megfoltozom bársonnyal szegénynek a kabátját. Hogy igazán szép legyen. Megfoltozta fekete bársonnyal. De még ez sem volt elég. Egyre nevetgélt munka közben, valami nem hagyta nyugton. És mikor a fekete bársony is elfogyott, egy kis piros bársonyszívet varrt a bal vállára, bizony …


Gyönyörű idő volt a mulatság napján. Kint, a kertben volt a tánchely. Egyszerre csak látják, hogy jön Tóbiás is százgallérú köpönyegében. Persze, hogy jó időt csinált mára. mikor ő is bálba ment! A cukrászkisasszony talpig fehér selyemben, kipirult arccal nézte a legyezője mögül, hol bukkan elő a bársonyfoltos kabát. Egyszerre csak meglátta …  A garabonciás diákon volt! S most odajött hozzá, rávillantotta a fekete szemét Tóbiás, és elsáppadt Vilmuska kisasszony. Tánc közben egyszerre csak eltűnt. Keresték, nem találták … Végre Tóbiás felfedezte. Egy görbe szilvafának hajlott az alsó ágára és sírt. Tóbiás vigasztalta, ijedten és részvevően, de a cukrászkisasszony hirtelen toppantott egyet a lábával és az arcába csapta Tóbiásnak mérgesen a csipkés zsebkendőjét.
— Mintha nem tudná, hogv miért sírok! De én garabonciás diáknak, ördög cimborájának nem leszek a felesége, érti?
Egy pillanatra elképedve nézett reá Tóbiás, aztán egyszerre nevetni kezdett halkan, úgy nevetett, hogy könny szökött a szemébe. A csipkés zsebkendőt kézbefogta, letörülgette vele a kisasszony szemeit és suttogva kezdett neki varázslatokat mondani … Hogy Vilmuska kisasszony minden szavát, elhitte, nem csodálom.
Meg volt igézve. De a többi embereknek hiába beszélt. Azok csak a fejüket csóválták. Varázslat nélkül, hogyan kaphatta volna a gazdag cukrászkisasszonyt feleségül?

Még most is emlegetik Tóbiást, a garabonciást és ha valamelyik diák meg akarja igézni a szerelmesét bársony foltokat varrat vele a grubenkabátjára, hogy a bálba mehessen. Mert a diák most is csak olyan szegény … És írja a leveleket az új Félix bácsiknak is bizonyosan…

(forrás: Új Idők, 1922)

– – – – – – – –

De most akkor ki is az a Tóbiás?

Tóbiásozás:

Selmeci eredetű és Sopronba is áthozott szokás, amit éjjel, a mulatozás után kétfelé szétvált diákcsoport játszott el. Ilyenkor a hallótávolságban lévő csapatok egymásnak feleselve rákezdték: 
„– Tóbiás!
– Mit csinálsz?
– Csinálom a csizmám, csizmám, csizmám,
   csinálom a csizmám, csizmám, csizmám.”

Ha a rendőrök megjelennek a színen, akkor az adott csoport menekülőre fogta, de közben megszólalt a másik csoport tóbiása, majd az elmenekültek a város más helyéről ismét rázendítenek a nótára, így téve bolonddá a csendzavarás miatt fellépő rendőröket, akik így sosem tudták megállapítani és elfogni a rendbontókat.

A rend őrei  “tóbiásozások” alkalmával azt hitték, hogy a diákság nekik adta ezt a gúnynevet (Tóbiás), ellenben ez csak félreértés volt részükről. Ezt a hibás értelmezést később a diákok is átvették, azonban több mostanában köztudomásra jutott visszaemlékezés is alátámasztja*, hogy Tóbiás csak egy tréfás strófa szereplője, nem konkrét gúnynév a rendőrökre. Lehet, hogy maga a nóta nem Selmecen született, de Kosáryné már közel 100 éves története is elképzelhető, sőt talán jobban illeszkedik a maga misztikumával hagyományainkba. Tehát, ha valaki azt mondja, hogy Tóbiás egy szegény selmeci diák volt, elfogadható választ adott (sőt helyesebb válasz, mint az, hogy Tóbiás a rendőrök gúnyneve).


Tóbiásozás manapság inkább csak szakestély végén hangzik el, amikor a kezdeti sorok éneklése után két tábor improvizálva talál ki szöveget. Sopronban általában csak a nótáskönyvben szereplő hosszúságban éneklik. Dsida József verse (Nincsenek már selmeci diákok) Tóbiás mellett még a sztaniol szót is megemlíti, mely eredetére és hagyományokban betöltött jelentésére eddig még nem bukkantunk rá. A nótáskönyvben szereplő „Éliás” név pedig valószínűleg egy pluszban hozzáadott tulajdonnév népdal hatására, ami már Sopronban kerülhetett oda.

*Sík Lajos visszaemlékezése (Gál Péter József a. KVHzi: Selmeci-Soproni diákélet, 2019, 272. o.)

Olvastad már ezeket a cikkeinket?

A diákhagyományokról (suum cuique)

Jelképünk nem pickhammer juppajdé, juppajda!

„Jó szerencsét!” felirat állítása a Miskolci Egyetemen