A valétálás búcsú az Alma Matertől. Innentől fogva az évfolyam már nem lesz többé olyan mint volt, lezárul egy szakasz. Sokak életében ez az utolsó egyetemen töltött szemeszter is. A selmeci diákság egyik legmeghatóbb és legregényesebb szokása. Gyökereit talán a céhes szokások utózöngéje ihlette vegyülve más búcsúzási elemekkel.

,,A századforduló végén a ballagási menet az 1892-ben megépült Erdészeti Palotától indult, a valétálók abban a tanteremben gyülekeztek, ahol az utolsó előadást hallgatták, s onnan indultak kísérőikkel a városba. A menetet az akadémia legidősebb hallgatója nyitotta virággal és cserfalombbal díszített hosszú bottal a kezében. Utána lépdeltek a szemeszterek veteránjai, annyi zöld szalaggal a kalapjukon, ahány szemesztert „túlteljesítettek” az akadémián. Őket kísérte az elmaradhatatlan cigánybanda, kiket a valétaelnök követett, majd négyes sorokban egymást átkarolva, a vállukon átvetett tengerzöld valétaszalaggal a ballagók. A menetet a többi évfolyam hallgatói zárták le, kik kígyóvonalban, szalamanderben lépkedtek, s a többiekkel együtt énekelték a „Ballag már a vén diák” c. dalt. A szalamanderezik sok esetben koffereket és egyéb tárgyakat vittek a hátukon, rendszerint olyasmit, ami a tanulás hosszú évei alatt szorosan összenőtt egy-egy valétáló életével. A ballagást természetesen búcsúlakoma követte Wintrinél, azaz Winterstein Bernáthnál, aki a Vigadó bérlője volt hosszú időn keresztül. Itt a valétaelnöknek nagy, ünnepi búcsúbeszédet kellett mondania, amelyet a selmeciek oly komoly érdeklődéssel vártak, mint a miniszterelnök programbeszédét. Amikor a diák a záradékolt indexet kezébe kapta, azaz filiszter lett, akkor először is oldalba rúgta háromszor a főiskola központi épületét (a Fritz-házat), azután a Leibfuchsa és egy másik balek megfogta a panyókára vetett grubenrock végét, s azt nádpálcákkal ütögették a filiszter hátán. Így porolták ki egészen a városkapuig, ahol már kocsik várták, s a szó szoros értelmében kirúgták, jelezve, hogy most már ik az urak Selmecen.”