A Kőhattyú szerkesztősége mind a négy testvérvárosból fogad lelkes szerkesztőket. Csapatunk a tavalyi évben is bővült, örömmel osztjuk meg legújabb tagunk korábbi beköszönő írását weboldalunkon is.

Beköszönő

A Kőhattyú rendszeres olvasói, ez esetben hallgatói furán csengő baritonomat már biztosan hallották, hiszen a Tempus hangoskönyv fejezeteinek túlnyomó többségét nekem volt szerencsém felolvasni egy kicsit szerepzavaros napközis tanár hanghordozásában. Őszintén megvallva, nagyon régen megakartam már írni ezt a cikket, karcolatot, tárcát, krokit, novellát, elmélkedést vagy akármit. Azonban most itt ülök a monitor előtt és egy árva szó sem jut eszembe. Üres vagyok mint egy Kőbányai sörös palack egy jól sikerült szakestély után. Várnám Kleio csókját, vagy legalább egy apró cseppjét a múzsa ihletének, esetleg Athénét, hogy fényt hozzon, de nem történik semmi, csupán kusza és zavart szóképek törnek elő zagyva 61 centiméter átmérőjű fejemből, lámpagyárban dolgozó görög istennőkről és régi P.Mobil számokról. Ha az életem egy film volna, biztosan vagy Sinkó László, vagy Latinovits Zoltán narrálná azt, béke poraikra. Bármelyikük is volna ezen hálátlan szerep viselője, biztosan most azt mondanák, szinte foghegyről, flegmán odavetve: -Állj, állj. Ez így hülyeség! Kezdjük az elejéről. Nos, én meg nem tiltakoznék.

Mint ez már az expozícióban kiderült, nagy a fejem, bár ezzel most már haskörfogatom is arányosan növekedett, így fizimiskám kevéssé aránytalan, mint inkább komikus, amolyan joviális kisvárosi jegyzőére hajaz a XX. század elejéről, valahonnan Hajdú-Bihar Megyéből. Ilyen ha az ember hozzászokik a kényelmes kispolgári élethez, és a fiatal házasok kedvesen szürke mindennapjaihoz, valamint a kedves felesége kiváló főztjéhez, mindezt a főváros szürke tengerében megélve. Ezen életformát azonban csak hat éve művelem, bár az élet minden hitvány nyárspolgár évért megjutalmazott plusz tíz testtömeg kilógrammal, amely nem kívánt éves prémiumokat szívesen lovagkeresztekre cserélném értékegyeztetéssel, név és cím a szerkesztőségben.

Mielőtt setét pogányként a “rongy filiszter élet” beszippantott volna, sok mindent láttam és tettem. Az új évezred elején katonának, majd jól kereső őrkutyának álltam, és ahogy az igen sután fordított NAVY SEAL eskü is mondja egy egészen hiteles amerikai akciófilmben: “Körbeutaztam a világot, sok embert megismertem, láttam k*ró bálnákat, meg egy thaiföldi férfit akinek fából volt a farka.” Persze ha irodalmibb akarnék lenni, akkor a Ballada a senki fiáról-ból idéznék, de ami késik nem múlik, mint ahogy sem Afganisztán, sem Irak, de még Nigéria sem múlt el nyomtalanul lelkem “feslett bársonyáról”. A fegyverrel a kézben és a hazától távol eltöltött majdnem egy (lőpor, vér, égett haj és hús, valamint ürülék szagú) évtized és egy majdnem végzetes “munkahelyi baleset” után, még mindig juhászkutyaként, de már nagyvállalati környezetben kezdtem ténykedni, tény és való, hogy kevesebb pénzért, de nem közvetlen életveszélyben. A fent említett zsíros kispolgári életem ekkor kezdődött el.

Teltek az évek, majd megismertem az első egyetlen nőt anyámon kívül, aki elfogad és olyannak szeret amilyennek a Jóisten megteremtett, így mivel ezen impulzus “a húszon túl és a harminchoz közel” ért, gyorsan feleségül is vettem a drága nőt, ami eleddig életem legjobb döntésének bizonyult. Mivel víg bruschok vagyunk nagy részben, itt kellett volna hódításaimról és egyéb ügyeimről szólni, azonban a Tempus folt nem csak az ember kezét, de a száját is köti így legyen elég annyi, hogy “Már öreg bika vagyok, több szarvat is elhullajtottam…”. Mindezek mellett Drága Feleségem sem szeretném felzaklatni, amely állapot neki magas pulzusszámmal, nekem pedig nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel, valamint vacsora és egyéb kedvezmények megvonásokkal is járna.

Bár egy főiskolán már túl vagyok és azt el is végeztem, azonban mivel a tanulás a legjobb befektetés, illetve kezdem unni a vállalati komondor szerepet, így amint lehetőségem adódott, beíratkoztam a Miskolci Egyetemre, mivel az állam és jogtudományok és a Selmeci Hagyományok metszet azon a bizonyos Venn-diagrammon csak ebben az intézményben volt meg. Most pedig itt állok, lassan Krisztusi korban az olvasók előtt, a Miskolci Egyetem Állam és Jogtudományi Kar történetének egyik legöregebb balekja, pontosabban most már kohlenbrennerjeként.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy miről is fogok itt írni. Őszintén megvallva fogalmam sincs, bár “jutott eszembe számtalan Szebbnél-szebb gondolat”, azonban első pár írásomban a Selmeci Hagyományok számomra adott értékeiről, gondolatairól és azok megéléséről szeretnék értekezni, ezáltal bemutatva az általam megélt bursch életforma szépségeit nem csak a műértő hagyományőrzőknek, de az egyszeri érdeklődőknek is.

Jó Szerencsét!

Maradok Tisztelettel:
Bástya