Már régóta hallani pletykákat a Kishordóról, aminek bezárásáról mi is posztoltunk képet körülbelül egy éve. Mi történt? Mi vezetett a bezáráshoz és vajon ehetünk-e valamikor újra „kis babot” vagy megpróbálkozhatunk-e újra a 101 kisfröccsel? Ezekre a kérdésekre kereste szerkesztőségünk a választ az egyetlen hiteles forrásnál, magánál Lénárd bácsinál.
Egy kötetlen beszélgetés keretében érdeklődtem arról, hogy miként is alakult a Kishordó és Czupy Lénárd közös története egészen napjainkig.
Majdnem 30 éve kezdődött…
Aki kicsit jobban ismeri a borozó történetét, tudja, hogy Lénárd bácsi kezdetben a Cézár pincében dolgozott, majd többedmagával a rendszerváltozás környékén üzemeltetni is szerették volna a helyet, de azt akkor az ehhez szükséges rendkívül magas anyagi elvárások végül nem tették lehetővé. Lénárd bácsi így a Cézár pincéből már korábban megvásárolt berendezésekkel együtt elhagyta a helyet és később saját házuk alagsorában megnyitotta a Kishordó borozót. A borozó kialakításában családja segítette, akikkel a kezdetekkor még a háborúban a pincébe került törmelék kihordását is meg kellett oldani.
Az akkori szabályozások alapján borozót nyitni csak akkor lehetett, ha valamilyen élelmet is felszolgáltak. Hidegtálakat, gulyást is lehetett kapni, a babgulyás később került a menüre. Végül a különféle hivatalokkal való sokszor idegőrlő egyeztetések után sikerült az összes engedélyt beszerezni, és a borozó hamarosan a diákok egyik kedvenc helye lett. Bálok alkalmával volt, hogy az RK lépcsőtől a bejáratig állt a sor. A selmeci hagyományok miatt egy új étel, a korhelyleves is megjelent az “időszakos” kínálatban. Lénárd bácsit felkérték egyébként főzni már több rendezvényre is (pl. balekhét).
A vendéglátásban Lénárd bácsiék évfolyamában is magas szintű elvárások voltak, olyan felkészültnek kellett lenni, ami akár egy szakácstól is elvárható volt. Különféle sültek és ínyenc fogások is az asztalra kerültek (egyben sült malac, medvehagymás palacsinta stb.), ezeket jóízűen fogyasztották a végzésüket ünneplő egyetemisták is.
Ez történt
A selmeci diákhagyományok és a diákélet elválaszthatatlan a helytől. (Tanszék és szakestély is volt itt, valamint beszélgető- és gyülekezőhely volt, egy közösségi tér.) Lénárd bácsi büszkén mutatta a sok fényképet, korsót, levelet és emléktárgyat, amit a különféle alkalmakkor kapott a diákoktól főként Sopronból, de akadt a többi testvérvárosból is. Bár több mint másfél éve valóban megbetegedett (már meggyógyult), de a végső bezárást nem ezzel indokolta. Sajnos a változó társadalmi és szórakozási, közösségi szokások miatt a forgalom jelentősen csökkent. Volt, hogy egy nap alatt egy vendég sem tért be, egy vendéglátóhelynek pedig álltában is vannak költségei. A finom készételek és alapanyagok is meghatározott lejárati idővel rendelkeznek, aminek leteltével a beleölt munka és költség is veszendőbe megy, ezt megtapasztalni is rossz volt. Idővel a törzsvendégek is kihaltak, a diákok is ritkábban jártak (érdekesség, hogy a SMAFC néhány tagjának is kedves helye volt ez), a ”melósok” pedig a cigi mellé már a trafikban veszik meg az italt, ezért már nem volt, ami fenntartsa a helyet ebben a formában.
Lénárd bácsi szerint a folyamat olyan 8-10 éve vált erőteljesen láthatóvá, és ha ételt nem kínált volna, valószínűleg már 6 éve le kellett volna húznia a rolót. Sajnálja, kedve lenne csinálni, de így egyrészt nem éri meg, másrészt, bár felesége is rengeteget segített a munkában, kicsit bele is fáradtak.
Érdekesség, hogy a táblán is megörökített és a balektudnivalókban is szereplő cím: ,,A SOPRONI EGYETEM TOVÁBBKÉPZÉSI INTÉZETE” nem csak egy légből kapott dolog, hanem egy kedves és humoros gesztus a diákoktól és magától az egyetem akkori vezetőségétől, amit rektori aláírással oklevél és tábla is igazol. Egy időben sok tanár jött le ide diákokkal vagy kollégákkal beszélgetni, nem az alkoholfogyasztás, hanem a hely szociális funkciója miatt. Nem egyszer még órát is tartottak diavetítéssel. (Lénárd bácsi meg is mutatta a diavetítő vászon kampójának helyét a falon.) Gyakran tanultak itt hallgatók, akik bár sokat nem fogyasztottak a jegyzetek bújása közben, de ő mégsem zavarta el ezeket a diákokat, mert tudta, hogy kevés hely van, ahol normálisan össze lehet ülni tanulni.
A jövőt illetően most főleg a vírus miatt a helyzet amúgy is sok helyen kérdéses, itt ez már csak rátett egy lapáttal. Talán nem is az utolsó csepp, hanem már azon is túli volt. Pár érdeklődő volt a helyre, de egyelőre még nincs bérlő. Ameddig nincs, addig magát a helyiséget ki lehet bérelni rendezvényre, de a teljes körű újranyitásra nem látni esélyt.
Nagyon röviden ennyi volt beszélgetésünk összefoglalása, reméljük nektek is sok jó beszélgetés és mulatság emléke fűződik ehhez a valóban ízig-vérig diákkocsmához, mely az utolsó volt a maga nemében, Sopronban.
Íme egy rövid videó a. Szabadúszó Lélekbúvártól, aki az egyik soproni SDN alkalmával készített néhány felvételt a helyről (0:51 – 1:02):
És hogy miért jártak keveset a diákok a Kishordóba az utóbbi időben?
Sajnos társadalmunkban és az emberekkel való személyes kapcsolatainkban a jelenlegi változások nem annak a kocsmakultúrának kedveznek, ami a szemtől-szembe beszélgetésekről szól. Észrevétlenül elszigetelődünk kollégiumi szobánkba, ahonnan nehezen mozdulunk ki, inkább csak este megyünk valamelyik szórakozóhelyre (vagy tanszékre és szakestélyre). Ha ki is mozdulunk, már inkább a kávézók, cukrászdák és sörözők felé vesszük az irányt, ami persze lehet egy jó alternatíva, de ez azzal jár, hogy a Kishordóhoz hasonló helyek eltűnnek. Természetesen az okok ennél összetettebbek, nem is vállalkozunk a teljes felsorolásra és mindig akadnak dicséretes kivételek is!
Köszönöm Lénárd bácsinak a rám szánt idejét és a történeteket!
– kREDitvadász
borítókép: Google street view
cikk további képei: Kőhattyú
Olvastad már ezeket a cikkeinket?
A diákhagyományokról (suum cuique)
9+1 pont a selmeci diákhagyományok másolásáról
Ziegenhainer, a selmeci sétapálca
Mi az a titkos § 11.? Miért jelent meg a selmeci diákhagyományokban?
Feldolgozás...
